BALATON ÉSZAKI PART

Szervusztok!

 

Már nincs a Balatonnak olyan  része, ahol ne bringáztunk volna, kivéve az északi partot.  Most megcéloztuk.

 

 

 

 

 Régebben a hagyományos biciklivel tartottam a domboktól.  Újabban már az emelkedőkön átsegít a "bajor". 

 

A hétvégén ismét gyönyörű időt ígértek. Péntek hajnalban felkerekedtünk és 10 órára már el is foglaltuk Révfülöpön a szállásunkat.

 

 

 

 

 

A Vízparti vendégházban szálltunk meg. Tipikusan az a szállás, amit megörökölt házban a régi bútorokkal adnak ki. Tisztaság, és egy szimpatikus házigazda fogadott. Gyorsan kipakoltunk, és máris vidáman tekertünk.

Badacsonyig nem álltunk volna meg, de a hegy bazalt sziklái szabályosan kérték a fotózást.

A kikötőben rajtunk kívül csak a horgászok serénykedtek. (Csudát! Reménykedve bámulták a vizet.)

Szigligeten kimondottan bringások részére nyílt a Taco Truck frissítő állomás. Olyan népszerű,  hogy autósok sem restek megállni egy jó menüre.

 

A szigligeti vár tövében leszüretelt szőlőtőkék a jövő évi bor ígéretével készülnek a téli pihenésre.

Hogy teljesítsük a Balaton kör hátralevő részét még eltekertünk Balatongyörökig, de ebédelni Badacsonyban szerettünk volna. Hiba volt.  Feltekertünk a hegyoldalba, ott csak borkóstolók voltak borkorcsolyákkal. Lejjebb gurulva a Hableány éttermet választottuk, hiszen olyan szép volt az őszi napsütés, hogy még a teraszon tudtunk enni. Sajnos ez maradt az egyetlen pozitívum, mert az ételek enyhén szólva kifogásolhatóak voltak méregdrágán. Értem én, hogy újítani kell. Azt is, hogy új ízek kellenek. De azt, hogy egy kakaspörköltben a mell ehetetlen, rágós legyen, a 8 dekás húsajánlat helyett 8 gr van az adagban, azt nem tudom tolerálni.

 Bosszúságunkat az őszi napsütés és a Balaton látványa csak alig tudta feledtetni.

 A vendéglátóhelyek iránt megrendült bizalmamat a révfülöpi B71 nevű bisztró másnap hozta helyre. Finomat, jó áron, kedves kiszolgálás mellett reggeliztünk. Hab a tortán, hogy fizetéskor közölték,  hogy a számla a szervízdíjat is tartalmazza, így nem volt gond, hogy mennyi borravalót adjak.

 

Balatonakalin át vezetett az utunk. Ez a tér is olyan szép, hogy a világ bármely városa büszke lehetne rá.

A Szent Kereszt Felmagasztalása templom árpádházi alapokra épült késő barokk stílusban 1787-ben.  Homlokzatán a felújításának az évszáma (1827) szerepel.

Régen egy balatonudvari halásznak volt  egy szép lánya. Egyszer egyedül ment ki halászni, de jött egy vihar, és a Balatonba veszett. Kőműves szeretője bánatában szív alakú síremléket faragott neki. Később másoknak is készítettek hasonlót, így ez a hely jellegzetességévé vált.

A tihanyi apátságig feltekerni nem kis munka volt még rásegítéssel is. Mint minden rendes ajándékot az apátságot becsomagolták nekünk.

Az őszi időpont ellenére meglehetősen sok volt a turista. Sokan fényképezkedtek a pazar háttér előtt. No, de a kilátásnál csak egy volt jobb. Visszafelé  leszáguldani a bringaúton.

 

Balatonudvarinál utat tévesztettem. Követve egy táblát jobbra kanyarodtam hegynek fölfelé.  Gyanús volt, (hegytetőn kár keresni a Balatont) de egy helyi eligazított, hogy tovább menve kis kerülővel visszaérhetünk a vízhez. Gyűrtük az emelkedőt, lógott a nyelvünk. Jobbra egy étterem, a Laci Pince Csárda. Mint a fuvaros ló lecövekeltünk. Régen ettünk, fáradtak is voltunk, bementünk. 

Leülve az asztalhoz nemcsak a panoráma nyűgözött le. A mellettünk lévő három asztalnál is ismerősként beszélgetett a pincér a vendégekkel. Bizonyára törzsvendégek.

Ennek megfelelő gazdag étlapról választottunk. Olyan adag cigánypecsenyét kaptunk, hogy csak a felét tudtuk megenni. Méltányos árat fizettünk. A szervízdíjat itt is tartalmazta a számla. Megérte eltévedni.

Az utolsó maradék fél napot Kővágóörsön kezdtük. Szép házak között kerekeztünk.

Szentbékkállán a kőtengerhez vezető úton egy kálvária mellett mentünk el. Bár néhány stációnál hiányzik a szentkép, az egész szépen karban tartott.

Bevallom irigykedtem a Kőtengert elérve. A bringás kolléga akrobatikus ügyességgel ugrált szikláról sziklára.

Már nem bíztam a "gazda GPS"-ben, navigációval mentem vissza Révfülöpre. A Theodóra tanösvényen vezetett az utunk. Itt meg az irányított volna olyan útra, amely nem is létezett. 

A szállásunkra szerencsésen visszatérve megállapítottuk, hogy tartalmas, eseménydús kirándulás volt.  Kár lett volna kihagyni.

NAGYKŐRÖS, KECSKEMÉT

  Szervusztok!

 A nagyon forró, aszályos nyár, majd a külföldön töltött szabi után egy rövid, bemelegítő kirándulás következett. Az alföld "közepét" valahogy kihagytuk az eddigi útitervekből. Most végre pótoltuk.

 

 

Szombaton a  Nagykőrösi piacot ütöttem be a Wazebe. Volt egy olyan szándékunk, hogy összekötve a kellemest a hasznossal, frissen szedett gyümölcsöket vásárolunk. Nem volt szerencsénk. Annak ellenére, hogy neten megpróbáltam utánanézni, itt vasárnap van termelői piac, most csak az állandó üzletekben lehetett vásárolni. A piaccsarnok modern épülete nem átlagos. A bejárati kapuk a P.I.A.C. betűk mintáját formázzák.

Lóra! Indul a városnézés. 

 

Egy nagyon kedves térre érkeztünk. A hazáért hősi halált halt áldozatok emlékműve előtt szépen rendezett parkban kényelmes padok és lugasok vannak.  

 

Az Abonyi úton tovább haladva érdekes szoborcsoportot láttunk. A város megörökítette neves tanárainak az emlékét, akik a helység és az ország szellemi nagyjai voltak a 19. században. Mindegyikük a Tudományos Akadémia tagjaként öregbítették az itt élők hírnevét.  Legismertebb közöttük Arany János, aki 9 éven keresztül tisztelt és megbecsült irodalom tanára volt a református gimnáziumnak.

 

A költőről elnevezett múzeum előtt egy szobor keltette fel az érdeklődésünket. A felirat: BORKALÁN. Szégyen ide, szégyen oda, életemben nem hallottam felőle. Kiderült, hogy a város a gazdag Bor-Kalán honfoglaló nemzetség szállásterülete volt. 

 

 

A tímárházba nem mentünk be, de nem bírtam ki, hogy egy fotó erejéig ne támasszam le a biciklit.

 

 

Az ötvenes években a kuláküldözés nagyon sok szenvedést okozott az itt élőknek. Sok módosabb, szorgalmas gazdát telepítettek ki úgy, hogy csak a rajtuk való ruhát vihették magukkal. Ennek állít emléket ez a szobor.

 Sajnáltuk itt hagyni ezt a hangulatos kis várost, de nem bírtunk magunkkal, elindultunk Kecskemét felé. Végig bringaút, de pocsék, ápolatlan. Mellette földmunkák folynak. Felháborító, végig lánctalpak nyomai jelzik, hogy az itt dolgozó munkások nehéz gépeikkel egy meglévő, jó minőségű utat trehányságból vagy nemtörődömségből tettek tönkre készakarva. A jókedvünket ez sem tudta elvenni. A szép őszi időben boldogan tekertünk Kecskemétre.

 

A város legöregebb temploma úgy épült, hogy a város védőszentjének, szt. Miklósnak ünnepén a lemenő nap sugarai világítják meg az oltárt. A 13. században gótikus stílusban épült, de a későbbi átépítések révén barokk templommá vált.

 

 A ferences rendház udvara is szépen karbantartott. Békét, nyugalmat áraszt.

 

A Katona József színház 1896-ban épült eklektikus stílusban, neobarokk díszítőelemekkel. A főhomlokzati ablakfülkéből Kisfaludy Károly, és Katona József portréja  figyeli a nagyérdemű közönséget. Bár lett volna lehetőségünk, a bérletvásárlást most kihagytuk.

A tündérpalotaként emlegetett városháza 1897-re készült el. Az épület homlokzatának közepén elhelyezkedő harangjáték  Kodály születésének 100. évfordulója, 1982 óta csendül föl naponta többször.

A belvárosban gyalogolni, biciklizni autóforgalom híján rendkívül kellemes időtöltés. A megérdemelt sütinket ragyogó őszi napfényben fogyasztottuk el, és indultunk is vissza.

 

Ismét egy rövid, de kellemes kirándulás végére értünk. A túra is rövid volt, a városnézés sem volt alapos, mégis egy szép napot szereztünk magunknak. Bár nem összehasonlítható a két város, nekem mégis Nagykőrös tűnt barátságosabb, nyugodtabb, élhetőbb településnek.  

ALBÁNIA

 

Szervusztok!

 

A nyári szabadságunkat Albániába terveztük. Sok szépet hallottunk természeti szépségeiről. A távolság nem riaszt, sőt. Imádunk autózni.

Este indultunk szeptember első hétvégéjén. Az éjszakai utazást azért szeretjük, mert kicsi a forgalom, nincs meleg, és remélhetőleg megússzuk a torlódásokat. A röszkei határra 70 perc várakozást írt az alkalmazás, így a tompait választottuk. Valószínűleg más sem indult segítség nélkül útnak, így  mire odaértünk, itt is feltorlódott a sor. Kb. két órai várakozás után átengedtek. Szerbiából, Macedóniából alig láttunk valamit de haladtunk, mint kés a vajban. Mi az utóbbi időben hál' Istennek kényelmesen, megállás nélkül utazhatunk egyik országból a másikba. Ezen az útvonalon még egyesített útlevélkezelés sincs, a határok mindkét oldalán komótosan ellenőrzik a papírjainkat. No meg az autópálya kapuk is hátráltattak. A szerb pályán 18.50 eurót fizettünk,  Macedóniában 7, Görögországban 10.60 volt a díj. Az ottani határon már csak egy órát araszoltunk. 

 

A Waze szerint reggel 7-re  kellett volna megérkeznünk Tesszalonikibe, ezzel szemben délben kanyarodtunk be a szállásunkra. A keskeny utcák, és az ott parkoló autók miatt úgy közlekedtünk  hogy egy borotvapenge se fért volna el a tükrök között.

 

Az első étterembe beülve a boldogságunkat hatalmas görög saláta után a tenger gyümölcsei és a ház bora alapozta meg. Mikor leültünk, görög szokás szerint kérés nélkül mindnyájunknak egy nagy pohár jeges vizet hoztak ki. Délután egy nagyot sétáltunk a városban, de hamar elfogytunk. Bár az ottani szállás némi kívánnivalót hagyott maga után, kora estétől édesdeden aludtunk.

Reggel nyugatnak vettük az irányt, s talán életem legszebb autópályáján céloztuk meg Albánia legdélibb  csücskét. Hegyek, völgyek, alagutak váltakoztak, nem győztünk betelni a táj szépségével.

Megérkeztünk a célországba.  Határ: öt autó, 40 perc. Ha  ide jössz, úgy készülj, hogy a 80-as évek útviszonyait, mentalitását találod. A hivatalos pénzváltó saját bukszájából, papír nélkül váltott korrekt módon. Az út  keskeny és rossz, de a táj gyönyörű.

 

 

 

 

Ksamil városába érkeztünk. A Villa Deborában szálltunk meg. Az apartman gyönyörű,  európai színvonalú, és nagyon kedvező árú, tágas. Hibát még keresve se tudnék találni benne. 600 méterre a strandtól egy kis földes bekötőúton van, minden kényelemmel felszerelve. Fontos infó, hogy a csapvíz nem iható.

Általános nézet, hogy ez az ország olcsó. Tévedés. Beültünk a városka közepén lévő étterembe.  Annyit fizettünk, mint  Budapesten.

 

 

Ahogy felébredtünk elindultunk fürdési lehetőséget keresni. A magasból megállapítottuk, hogy a helyi beachek között nincs nagy különbség. Keskeny, homokos partszakasz sziklákkal határolva. Egymás mögött 10-15 sorban napágyak ernyővel. Olyan átlagos, mint akár Jesolo. Ráadásul megkaszáltak. Fejenként 3000 Ft a napágy bérlése úgy, hogy még zuhany se volt. Csikk a homokban annál több. Szóval kell még 15 év legalább, hogy felnőjenek a vendéglátáshoz, ne csak földutakon lehessen lejutni a vízhez, az utak mentén feltakarítsák a szemetet, és szívélyesen tegyenek valamit a vendégekért. Ha van egy szebb tengerparti rész, a helyi kitesz néhány napágyat, majd kiül a bejárathoz pénzt szedni. WC, zuhany nincs, csak a gyönyörű környezet és a kristálytiszta tenger.  Még egy jótanács. Ne próbáljátok forintot lekre váltani. Ksamilban közölte velem a Tirana bankos hölgy, hogy ezt a pénzt nem ismeri. Sarandában kb. tíz bankban és pénzváltó helyen voltam, nem sikerült. El akartam a kettős váltás költségét kerülni, úgy, hogy eurót váltok, s abból leket.

 

Kártyáról vettünk le pénzt OTP bankautomatából. Ejnye Csányi úr! Azért nem ártana itt is népszerűsíteni a jó magyar forintot!

 

 Felkerestük viszont a helyi halpiacot. Fillérekért lehet frissen fogott halakat és tenger gyümölcseit  venni. Mi tintahalat választottunk. Ember legyen a talpán, aki 5 főre való adagot  megpucol. Nem tudom, kóstoltatok-e már roston kalamarit spenótos öntettel? Rettentően finom.

 

 

Tovább autóztunk és megtaláltuk a Pulbardha beachet. Bár ide is földúton tudtunk lejutni, ez talán a valaha látott legszebb strand. Délelőtt még árnyékot vet a napágyakra a magas szikla, később a ragyogó napsütésben lehet élvezni a csodálatos környezetet, s a mélykék tengert. Több napi megunhatatlan program a víz, a nap és a búvárkodás. 

 

 Kicsit elegünk lett a napfényből. Eljött az ideje egy kirándulásnak. Úticél Gjirokastra. Frissen készült autóút vezet a hatalmas hegyek között kanyargó kiszáradt Drino folyó medre mentén. Növényzet alig van, a jégkorszak gleccserei mély árkokat ástak a hegyek oldalába. Hólánc kötelező táblák vannak kitéve. Olyan magasságok vannak, hogy télen a csapadék hó formájában érkezik. A folyó erős vízhozamú lehet olyankor, mert a meder széles, és tele van hordalék kövekkel.

 

No, tehát a völgy védelmére építették a 18. században Gjirokastra várát bizánci alapokra. Sok száz lépcső vezet föl, de felérve kellemes hűvös  fogad. Jelenleg múzeumként üzemel. Nehézfegyver kiállítást találunk itt, főleg légvédelmi ágyúk vannak kitéve. Külön díjért három szinten a hely, illetve az ország történelmének relikviáit lehet megtekinteni. Megemlékeznek arról is, hogy itt a kommunisták egy rettegett börtönt alakították ki, "Hét ablak" néven. A város a törökök elleni függetlenségi harcban játszott kulcsszerepet, 1880-ban itt alakult meg az első albán ideiglenes kormány. Itt született az utolsó európai sztálinista vezető, Enver Hoxa is. 

 

 A vár aljában hangulatos sétáló utcácskákban a helyi népművészet remekeit lehet megvásárolni. Nekem a kerámiák tetszettek. Igazán igényes, aprólékos kézimunkával készültek. A közönség is érdekes. Sétálnak itt forró nadrágos lányok és színes burkába öltözött helyiek. Már a müezzin is megszólalt. Ideje volt valami késői ebéd után nézni. Éttermek kínálták a finomabbnál finomabb ételeiket, de mi másra vágytunk.

 

Hazafelé  megtaláltunk egy olyan út menti éttermet, ahol nyárson sült bárányt reklámoztak. Délen az ilyet vétek kihagyni. A ház vörös borával, salátával lukulluszi lakomát rendeztünk.

 

A zöldségek a kerthelyiség melletti ágyásokban termettek. 

 

Egy elkerített részen görög teknősök nyújtogatták kíváncsian a nyakukat. Még hinta és csúszda is volt a gyerekeknek. Bár itt egy külföldi kocsit sem láttunk a parkolóban, csak helyi teherautókat és autókat, a számla mégis borsos volt.

 

 

Sétáló programot szerveztünk, Sarandába kirándultunk. Első nehézség: köröztünk, köröztünk, sehol egy parkoló. Messzire a központtól végre letehettük a kocsit. Hosszabb kutyagolás után leértünk a tengerpartra. Első benyomásunk az volt, hogy egy Monte Carlo utánzatot építettek. A pálmafás tengerparti sétány fölött frissen épített szállodák sorakoznak. A vízről viszont hiányoznak a jachtok. 

 

 A turisták szórakoztatására kalózbárkától a nyitott fenekű hajóig minden megtalálható. Teraszos éttermek, kávéházak csalogatták a fáradt, éhes turistákat.

A tenger olyan csodálatos volt, hogy az utolsó napokon sajnáltuk az időt a csavargásra, inkább úsztunk, sznoriztunk, és élveztük a napfényt, a hullámokat és az enyhet adó szellőt.

 

 

Minden jó véget ér egyszer. Sajnos elérkezett az utolsó nap. A kedvenc strandunk fölötti étteremben ebédeltünk búcsúzóul. Festői helyen jó konyhával, kedvező áron. Mire indulni kellett kezdtük kiismerni az országot.

 

A hazaút sem volt eseményektől mentes. 10 körül indultunk. Késői ebédre, ill a frissen facsart narancslére Policastróba tértünk be. A további két határátlépés egyenként 40-50 percbe telt.

No, de az utolsó! A röszkei! Fél egytől hajnali fél ötig állattak bennünket! 4 órát! Soha többé nem választjuk ezt a határátkelőt! Ezzel együtt fél nyolcra holt fáradtan hazaértünk. Így 1400 kilométert tettünk meg 22 óra alatt.

Albániára a kettősség jellemző. Itt találkoznak a legmodernebb megoldások  a régi, szocializmusból maradt őskorinak tűnő maradványokkal és viselkedéssel. Az utcák szemetesek, viszont a WC-k patyolat tiszták. A szállás költségek kedvezőek, de az egyéb árak megfelelnek a hazaiaknak.  Az emberek korrektek, de nem szívélyesek. A táj viszont csodálatos. Ahogy a kopár, magas hegyek leszakadnak a hihetetlenül kék, kristálytiszta tengerbe, valami fantasztikus! A part erősen tagolt, kis szigetecskék vannak úszva elérhető közelségben. A tengeröblökben vagy homokos, vagy kavicsos strandok bújnak meg hatalmas sziklákkal határolva.  Érdemes ide utazni főleg a gyönyörű táj látványáért .