Szervusztok!
Az Őrség. Egy olyan fogalom, amit nem kell magyarázni. Különleges és megismételhetetlen. Nem hiszem, hogy akad olyan ember, aki ha csak egy napot töltött is ott, ne vágyna vissza. Hogy biciklivel is körbe kell járnunk, az nem volt kétséges. Eredetileg március 15-én már a szállásunk is le volt foglalva, de akkor olyan hideg volt, hogy három teljes nap a nyeregben igen csak felért volna egy fagyhalállal. Június közepén loptunk egy pénteket a hétvégéhez, és korán elindultunk.
Szerencsénk volt. Bajánsenyén a Határ csárdában nemcsak kényelmes szállásunk volt, hanem a bringákat is betehettük az előtérbe. Az, hogy emellett a konyhájukban is ízletes, tájjellegű ételek készülnek, csak hab a tortán.
Nem bírtunk magunkkal, a petárda működésbe lépett, ahogy leparkoltunk, rögtön bringára pattantunk.
A Nemzeti Park négy túraútvonalat javasol. Nincsenek kiépített bicikliutak, de kis forgalmú utakon, néhol jól karban tartott földutakon vezetnek a túrák. Az útvonalak jelölése pici zöld táblákon történik. Erről viszont nehéz megállapítani, hogy éppen a cél felé mész, vagy távolodsz. A határon túl ez is megszűnik.
Lelkesen indultunk, hogy Szalafőt Hodos érintésével szlovén területen érjük el. Az ott lakók magyarázták, hogy a község végén tábla mutatja az útirányt. Megtaláltuk, mentünk arra.
Az eső is elkezdett cseperegni, így betértünk egy ifjúsági táborba. A szlovén, de magyarul jól beszélő gondnoknő, Severina rögtön csokival, üdítővel kínált. Az eső elálltával megmutatta az igen kedvező árú, igényesen berendezett szobákat. Úgy tudta, hogy kicsit tovább kellett volna mennünk, de talán erre sem rossz. A falusi legények néha elforgatják az útjelző táblákat.
A murvás, de jó minőségű úton boldogan tekertünk. Útközben nappal szarvast látni, ez is ritkaság. Később megláttuk az első házakat. De ismerősek! Hát ez Hodos!!! Ez volt az a pillanat, amikor feladtam a jelölt utak követését. Délnek, Kapornak felé indultunk tovább.
Kercaszomor egy haranglábbal fogadott bennünket.
Mit nekünk harangláb, ha végre enni lehet! Egy régi ház kertjében fából épült, 4-5 asztalt magába foglaló kis étkezde a Két Szilvafa Vendégasztal. Saját készítésű sült grill sajtjuk házi kenyérrel, házi savanyúsággal, házi szörppel a vidéki ízek kavalkádját jelentette számunkra.
Az épület bejárata előtti fedett tornácszerűséget "kódisállásnak" hívja a népnyelv. Az ismeretlen vándor idáig jöhetett be, itt kapott enni, inni, esetleg itt is éjszakázhatott.
Magyarföldön megkerestük a Rátóti Zoltán színész-polgármester vezényletével épült 50 fős fatemplomot és pajtaszínházat. Bár a fű szépen le volt nyírva, de egy teremtett lelket sem találtunk a környéken, hogy megérdeklődhettük volna, hogy most milyen tevékenység zajlik itt.
No, de ne higgyétek, hogy magányosan utaztunk. A friss kora nyári illatot felváltotta valami erősebb. Feltűnt a nézőközönségünk. Hangos tetszésnyilvánítással nyugtázták teljesítményünket.
Ugye, a református templombelsők nem sok dísszel rendelkeznek. Itt még az igényes helyiek ezt is megoldották. Miután elkeveredtünk Szentgyörgyvölgybe, nem hagyhattuk ki a templom megtekintését. Kazettáit a 74 éves nyugalmazott oskolamester nemes Patkó András festette ki 1829-ben.
Velemérbe érve a kora Árpád kori Szentháromság-templom érdemel egy hosszabb megállót. Érdekessége a tájolása. Szentháromság vasárnapján a kelő nap első sugara a szentély boltozatán lévő Szentháromság jelképre esik. Nagyon keresett esküvői helyszín, főleg ezen alkalmakkor működik.
Rendkívül szép utakon járunk. Kicsit büszke vagyok magamra, hogy milyen érzékkel találom meg a legszebbeket.
Hazaértünk. Nem kellett altatni.
Általában nem adom fel. Ha tegnap el is tévedtünk, ma északi irányból támadjuk a keresett útvonalat. Először Őriszentpéterre mentünk, megnéztük a termelői piacot. Ha eddig túl könnyű lett volna a bringám, most néhány üveg lekvárral áthelyezzük a súlypontját.
A helység nyugati oldalán, Templomszerben fedezhetjük fel a kis Árpád-kori, román stílusú templomot. A déli oldalon lévő bélletes kapu igencsak emlékeztet a jáki templom bejáratára.A főhajót a szentélytől csúcsíves diadalív választja el. A középkorban a falakra bibliai idézeteket festettek fel, melyek ma is láthatóak.
Szalafőről Szlovénia felé a Körtike tanösvény vezet. Közvetlenül az Őrszem fogadó után kell balra kanyarodni. A murvás úton több magyarázó tábla van, de a lényeg, hogy az alábbi táblát nem szabad eltéveszteni.
Mesébe illő úton megyünk tovább.
Az államhatáron egy kis emlékparkot létesítettek.
Régi időkből emlékszem. Az ilyen, bozóttól megtisztított sávot határnyiladéknak nevezik. A közepén még megvan a régi határkő.
A túloldalon még elkalandoztunk a kisebb falvak irányába, de egyhamar ismét Hodoson találtuk magunkat.
Már csak Szattára szerettünk volna eljutni. Ott van még olyan vendégház, ahol állatokat is tartanak.
Késői ebéd-vacsorára a Bognár étterembe érkeztünk Őriszentpéterre. Svédasztalos rendszerben fix áron korlátlan az ételfogyasztás. Régi szép idők! Amikor még olyan étvágyam volt, hogy akár három adagot is meg tudtam enni. Ha kevesebbet is, de a viszonyokhoz képest igen csak sokat tömtem magamba, úgyhogy kétséges volt, hogy vagy én magam gurulok hazáig, vagy a pedálokat tekerem nyögdözve és szuszogva.
Utolsó nap még egy csoda várt ránk. Kisrákosról Szaknyér felé ezen az úton tekerhettünk. Ugye megjött már a kedvetek ilyen, és hasonló utakat felfedezni?!
Még nem találkoztam ilyen világháborús emlékművel. A fényképei is szerepelnek az elesetteknek.
Szaknyéron úgy átmenni, hogy ne állj meg a Vadregényes kávézónál - vétek. Stílusos, hangulatos, és még a sütik is isteniek.
Hazaindulás előtt még eltekertünk a Vadása tóig. De buták voltunk, hogy nem hoztunk fürdőruhát!
Most pedig az önkritika. Első nap el voltam szállva magamtól, hogy milyen kiváló érzékem van a szép utak megtalálásához. Az igazság az, hogy bármilyen útvonalat választottunk is, a környék szépsége mindig lenyűgözött. Nagyon sok felfedezésre érdemes helyet kihagytunk. Nincs mese, ide máskor is el kell jönnünk, ha lehet hosszabb időre.
