Szervusztok!
Egész télen azon törtem a fejem, hogy tavasszal, amikor már süt a nap, de még nincs kánikula, jó lenne egy nagyobb bringatúrát csinálni. Néztem helyeket, néztem az ezzel foglalkozó irodák ajánlatait, és végül a Passau Bécs útvonal volt számomra a legcsábítóbb. A szervezett utak vagy rettentően drágák, vagy számunkra túl megerőltetőek lettek volna, így saját szervezésbe kezdtem. Fő probléma a Passauba való eljutás és a hazajutás volt.
A vonat volt a legkézenfekvőbb, a baj csak az, hogy egy vonalra csak öt kerékpárjegyet adnak ki. Ráadásul a tavaszi felújítások okán több helyen pályazár is nehezíti a közlekedést. Linzig a délutáni interrail járatra kaptunk jegyet, onnan helyi járattal a célállomásra.
Egy hétre csomagolni fejenként két oldaltáskába nem kis mutatvány, ráadásul az amúgy is nehéz bringák szinte megemelhetetlenek lettek. Az, hogy a 40 éves HÉV-re felrakni őket nehéz, nem volt váratlan, de a szuper interrail kocsi olyan kialakítású tárolóval készült, hogy már a bejutás is problémát okozott. Bécsig nyugi volt, míg meg nem jelent egy kis termetű kalauznő, aki veszekedett velünk, hogy akasszuk fel a sima, könnyű bringákra tervezett kampókra a nehéz ebike-okat. Mondtam neki, hogy lehetetlen. A válasz: márpedig muszáj. Mondtam neki, hogy akkor rakja fel ő. Bringa maradt, kalauz eltűnt. A vonat úgy megindult, hogy 230 km/órát mutatott a kijelző. Mutassatok még egy biciklit, ami ilyen sebességgel haladt a célja felé! Linznél egy alacsony padlós személyvonatra szálltunk át, ami lassan, de kényelmesen vitt Passauig.
Péntek este lévén a várostól 9 km-re Salzwegben találtam szállást. (Caruso Pension) Leküzdöttünk minimum 200m szintkülönbséget és egy furcsa kis udvarszerűségnél jelzett a navigáció. Sötét volt már, becsengettünk. Egy félbe maradt felújítás nyomain áthaladva gyönyörű, patyolat tiszta szobát kaptunk. Már csak valami estebéd hiányzott. A helyi étteremben kitettek magukért. Elénk került a kocsikerék méretű rántott hús krumpli salátával. Csúszott rá a sör rendesen. Akkorát aludtunk, mint egy kisbaba.
Reggel a háziasszonyunk méregerős kávéval várt, máris indultunk a három folyó városába Passauba. Először az Ilz szinte fekete vizét érintettük, majd a Duna hídján átkelve megérkeztünk a városba.
Első utunk a a Niedernburg kolostor templomához vezetett, ahol Gizella királynénk van eltemetve. Síremlékén a megemlékezés koszorúi mellé mi sem mulasztottunk el egy nemzeti színű szalagocskát feltűzni. A maradványokból kiderült, hogy 60-70 év körüli, karcsú, magas nő volt.
Jobbra a sír felett vannak Szent István és Boldog Gizella ereklyetartói.
A St. Stefan's katedrális 1668-ban épített orgonája a legnagyobb a világon. Három tornya, tetején a zöld hagymakupolákkal a három folyót jelképezi. Belülről hatalmas, minden felület túldíszített. Monumentális, hivalkodó, talán ezért nem találtam meg benne azt az intim hangulatot, amit egy templomban általában érezni szoktam.
Végig a Google kerékpáros navigációját használtam, amivel nagyon meg voltam elégedve. Voltak kisebb eltérések a kitáblázott út és a navigáció között, de mindig magára talált.
Lenyűgöző volt látni a Dunának és környezetének változását a folyásiránynak megfelelően. Fent még a harsogóan zöld hegyek közt fürge, gyors folyású, viszonylag keskeny folyó hogy válik egy lusta, lassú széles folyammá. Sík terepen, kényelmes úton tettük meg az első 50 km-t. Annyi látnivaló, annyi érdekesség vett körül bennünket, hogy szinte fáradság nélkül fogytak a kilométerek. Majdnem minden kanyarnál erődítmények romjai, vagy templomok, vagy csak alpesi mézeskalács házak terelik el az ember figyelmét. .
Észre se vettük, máris megérkeztünk első szállásunkra Wesenuferbe a Schiffmeister fogadóba Az első napi teljesítményünk jutalmat érdemelt. Meg is kaptuk. Vízparti szállást, ahol a szobánk ablaka a Dunára nézett. A folyó zúgására és madárcsicsergésre ébredni igazán szép dolog.
Nehéz távra készültünk. Elhagytuk a kényelmes vízparti utat és a hegyek felé vettük az irányt. Hosszú kaptató volt az ára annak, hogy sok kilométert megspóroltunk. Az, hogy lihegtünk, nem vonta el a figyelmünket a gyorsan futó patakocskák és tisztások látványától.
A hegytetőről leszáguldva egy lassan hömpölygő vizet találtunk. Néhány kilométer után megláttuk az okát. Erőmű következett, melyen átvezet a bringaút.
Linz elővárosában a Rothmayr Gasthaus várt bennünket. Az étlapon sok kímélő étel között is lehetett választani. Ám én olyat rendeltem, amin egy fitness tanácsadó szeme biztosan fennakad. Egy helyi specialitást. Jött a füstölt sült hús, dinsztelt savanyú káposzta zsemlegombóccal. És a megkoronázás, egy korsó hideg sör.
Még aznap Linzet is meg kellett nézni, mert másnap a túra leghosszabb etapja várt ránk. Külön kultúrprogramot nem terveztünk, ugyanis a város honlapján nem találtunk semmi csábítót. Egy templomnál álltunk meg. Üveg zárta el a bejáratot. Nem más, mint egy fotocellás templomajtó, ami semmit nem vont le a barokk templombelső pompájából.
A főtéren a harangjáték alatti kerthelyiségbe beültünk figyelni az embereket. Érdekes megállapításra jutottunk egymástól függetlenül. Minden ötödik sétáló csoport bevándorló. Ők három, négy gyerekkel élénk családot alkottak. A helyiek enerváltan andalogtak főleg kutyával, max egy gyerekkel.
A túra következő napja is úgy telt el, hogy nem győztünk betelni a táj szépségével. Bár nagyot mentünk, vidám kedvvel értünk Greinbe. Nagy lehet itt a vízi élet, mert érkezéskor egy jahtkikötő fogadott, és a Dunán is legalább három üdülőhajó volt kikötve. Csinos kis városka, nem csoda, hogy kedvelt idegenforgalmi célpont. Szállásunk, a Pension Martha kimondottan a bringás turista csoportok kiszolgálására rendezkedett be. 30 vasparipa fér el a garázsban, itt a töltés is biztosított.
Ha arra jártok ajánlom Nektek a Duna parti Schinakel Éttermet. A poén, hogy Nagy Magyarország formájú rántott húst kaptunk.
Melkig folyamatosan az eget figyeltük. Vajon lesik-e az ígért eső, vagy megússzuk? Ragyogó napsütésben értünk be a városba, feltekertünk az apátságba. Itt több, mint 900 éve élnek a Szt. Benedek rendi szerzetesek. A templom Ausztria egyik legszebb barokk épülete. Könyvtárában kb. 100 000 kötet található. 1888 kézirat, melyek közük a legrégebbiek a 9. században íródtak. Az épületegyüttesből 1365 ablakon keresztül lehet kinézni. Mi egyből néztünk ki, láttuk, hogy baj van! Koromfekete felhők közeledtek. Futás! Bringákra fel, irány a szállás! Alig tettük be a bicikliket, leszakadt az ég. De mázlink volt! Ha ez a gáton kap el bennünket, még az alfelünk is átázik! A belvárosban, a Madar Cafeban kaptunk szállást. A szobánk ablakából boldogan fotóztuk az apátságot. Bár az épület öreg volt, a szobánk, mint eddig mindegyik, kifogástalan és tiszta. Az ágyak kényelmesek, és hatalmasat lehetett bennük aludni.
Talán az eddigi legrövidebb szakasz következett. Egész úton sok idős, mosolygós bringással találkoztunk. Ezek nem a farhát árán fanyalogtak, nem a tv előtt punnyadtak, hanem élvezték a jó levegőt, a szép tájat, s hazaérve biztos nem volt gondjuk az alvással.
A legjobb fejek a 60 pluszt boldogan hirdető vagabundok voltak. Az utánfutójukon minden volt, ami a vadkempingezéshez kellett. Kicsit irigykedve csodáltuk őket.
Egy ilyen kirándulásban az a szép, hogy mindig jön valami meglepetés, valami szokatlan. Itt mindenre számítottam, csak szőlőültetvényekre nem. A boros gazdák versenyeznek, kinek jobb a bora. Beültünk egy tavernába. Ajánlották: A jobb szomszédunk bora könnyebb, a szemben lévőé szárazabb. Megkóstoltuk, mondhatom, mindkettő kifogástalan volt.
Szállást Wachauban a Grüner Baum panzióban találtunk. Pár kilométert kellett megtennünk Kremsig. Az óváros öreg házait szépen rendben tartják, de idegenforgalmi szempontból nem sok érdekességet találtunk.
A Duna most már széles tóvá duzzadt. Talán az ötödik erőmű kínozza szegény folyót. A part megemelve, kikövezve. Vízi madarak nincsenek. Nemhogy gémet, kócsagot, bakcsót nem láttunk, de még sirályok sem repkedtek a víz felett. Hattyúkkal többször találkoztunk, de tudjuk, hogy ezek invazív állatok.
Tovább kerekezünk. Az út változatlanul kiváló minőségű, jól kitáblázott, s talán azért van bennünk egy csepp fanyalgás, mert eddig a táj oly mértékben elkényeztetett a szépségével, hogy az út végére telhetetlenekké váltunk. Az eddigi szép környezetben fekvő szállások helyett Tullnban a város szélén, bevásárló központok közelében levő Tullnfeld Hotelben töltöttük az éjszakát. A frissen épült, modern, igényesen berendezett szobák, a külön garázs a hozzánk hasonló utazóknak ideális. Eddig is a szállásfoglalásoknál mindig jeleztem, hogy éjszakára a bringákat zárt helyen szeretném tárolni. Az óhajomat mindenütt teljesítették. Számunkra érdemes volt, ahol lehetett, reggelit is rendelni. Gazdag, svédasztalos rendszerben többféle felvágott, sajt, paprika, paradicsom, "hörcsög kaja," üdítők, gyümölcsök, joghurtok voltak kitéve , úgyhogy délutánig nem voltunk éhesek.
Eljött az utolsó nap. Viszonylag korán indultunk, mert legkésőbb 4 órára a főpályaudvarra kellett érnünk. Nagyon szépen karbantartott pihenő övezet van Bécs határában. Ami nem igazán tetszett, a felépült, vagy frissen épülő felhőkarcolók. Minek? Van elég New Yorkban, Hongkongban, Dubajban. De nincs császárvárosuk! Ez nem elég?
A bécsi kerékpárutak kiválóak. Nem egy sárga csík választja el az autóforgalomtól, hanem külön megépített, zöldre, kékre festett biztonságos pálya külön jelzőlámpákkal. Eddigi aggályunk alaptalan volt, mert mint kés a vajban, úgy vágtunk át a városon. Bő két órával az indulás előtt ott csücsültünk a pályaudvaron. A kijelzők kb. fél órával az indulás előtt nem csak a vágányt mutatták, hanem hogy a peron melyik részére várható a kerékpárszállító vagon.
Összességében a kirándulás fantasztikus volt. Ha azt mondanák, hogy holnap induljunk újra, nem kellene kétszer mondani. Bár a megtett 380 km soknak tűnik, de minden adott volt ahhoz, hogy felhőtlenül, probléma mentesen teljesítsük a napi kb. 60 kilométert. Mindnyájatoknak őszinte szívvel ajánlom!
