Szervusztok!
Csak nem akar jönni az igazi jó idő! Egy- két napra megmutatta a tavasz, hogy tud meleg is lenni, aztán jött újra a zimankó. Szombatra jó idő ígérkezett, megcéloztuk Ráckevét. Még reggel napsütésben indultunk, de mire megérkeztünk, összetömörödtek a felhők, és már csak azon imádkoztunk, hogy ne essen. Az összes meleg biciklis ruhát magunkra húztuk. A hőmérő 4 fokot mutatott.
Ha Ráckeve, és szombat, akkor piac. A környéken termelt árukat kínálnak. Ide nem éri meg a nagybani piacról szállítani a portékát. (Erről jut eszembe, és megosztom veletek! Nyáron Tahi környékén árulják az "őstermelők" az őszibarackot. Rossz nyelvek szerint ott olyan a talaj, hogy egy fia őszibarack sem terem! Eperföldön pláne.)
A katolikus templom előtti padon megreggeliztünk, majd elindultunk Tass irányába.
A parti sétányon tekertünk. Felmelegedni nem tudtunk, mert lépten-nyomon meg kellett állnunk fotózni. A fenti képet nem kevertem össze egy balatoni emlékemmel. Ilyen széles a Duna, itt akár vitorlázni is lehet.
Kiértünk a telkek és a töltés közötti útra. Itt viszont a hétvégi házakat nézegethettük. Vannak kicsik és nagyok, szépek és csúnyák, rendezettek és rendetlenek, igényesek és igénytelenek. Egy teljes társadalmi jellemrajz képekben. Volt mit bámészkodni, így csak szaladtak a kilométerek. A Gyála sor végén feltekertünk a töltésre.
Elértük a makádi Ezüstpartot, a horgászok Mekkáját. Lépten-nyomon áztatják a zsinórt, de úgy láttam, nem hiába, mert legalább öt helyen égett a bogrács alatt a tűz. Más kempingekben egymás hegyén-hátán vannak a lakókocsik, itt jól elosztva, nagy távolságra vannak egymástól. Minden társaságnak megvan a személyes tere.
A gát végén megláttuk az újonnan épült erőművet. Impozáns műtárgy, amely arra hivatott, hogy mind magas, mind alacsony vízállásnál biztosítsa a Soroksári Duna vízellátását, sőt, optimális esetben energiát is termel.
Nagy zörgések közepette felmentünk a zsilipre. Gyerek koromban képes voltam itt órákat bámészkodni, bár sosem volt szerencsém ahhoz, hogy hajót lássak átkelni.
Innen ered a Kiskunsági főcsatorna. Az ezt szabályzó zsilip előtti partszakasz mindkét oldalán üdülő övezet van, kis utcácskákkal, takaros házakkal. A part menti telkek stégjeiről nem kis öröm lehet fürdeni, vagy horgászni. A víz, a táj gyönyörű, bár a hideg miatt embert alig látni a környéken.
Makád felé vesszük az irányt. A gáton vissza, ameddig aszfaltozva van, majd balra. Meglehetősen sokat kell kerülni az úthibákat, de semmi forgalom. Hogy miért arra? Azért, mert a Rákóczi úton van egy őstermelői lehetőség, ahol rendkívül finom füstölt árút lehet kapni. A kolbászuk pont a mi ízlésünknek megfelelően van fűszerezve és füstölve. Rettentő finom. Vessetek meg. Szalonnát Zemplénből, kolbászt Csepel szigetről. Ez bizony túlzás. De legalább jókat csavargunk!
A falut elhagyva egy derékszögű jobbkanyarban van balra a Lórévhez vezető út. Autópálya simaságú burkolaton pihentettük meggyötört hátunkat.
A faluba érve kedves kis terecske fogad. Az itt található ortodox templomot szt. Miklós ereklyéi áthozatalának szentelték.
Előtte hatalmas fából, talán gyökérből van kifaragva egy szt.Miklós ábrázolás. A falut szerbek lakják, akik évszázadok óta megőrizték nyelvüket és hagyományaikat. Mindenütt cirill betűs feliratokat láthatunk.
A komp irányába igyekezve egy dombtetőn neogótikus kápolnát találunk. A szabadságharc kezdetén, 1848 szeptember 25.-én Batthyány Lajos miniszterelnök kinevezte Görgey Artúrt a Csepel sziget teljhatalmú parancsnokává. A katonai vezetés azzal számolt, hogy Jellasics a Dunántúlról átkelve a Pesti-síkság felől akarja bekeríteni a fővárost. Ezt megakadályozandó elfogták Zichy Ödön grófot, aki összejátszott az ellenséggel. Ezért a Görgey által vezetett bíróság ezen a helyen kivégeztette. Ő az egyetlen főrendi áldozata a szabadságharcnak. Az ő emlékére emeltette a kápolnát a császári család.
Szerencsénk volt, hogy véletlenül nyitva volt, mert különben nem látogatható. A belseje olyan rossz állapotban van, hogy a vakolat bármikor lehullhat a bent levőkre. Így mi is csak az ajtóból nézelődhettünk.
Intett a kompos, hogy mehetünk. Megköszöntük, majd elindultunk az ellenkező irányba.
A falu végén egy olyan érdekes kereszt áll, amin égetett kerámia tábla van a korpusz helyén, és az alakok glóriája aranyozott.
Bármennyre átfáztunk, azért nem indultunk el búcsú nélkül. A parton már semmi nyoma a délelőtti vásárnak, de nem lehet anélkül elmenni a városból, hogy még egy utolsó pillantást ne vessünk a vízimalomra, és a Duna hídra.
Már nagyon remélem, hogy ez lesz az utolsó olyan kirándulás, ahol minden étterem és panzió zárva van. Jót tekertünk, 50 km volt a teljesítményünk, úgyhogy megérdemeltük a vacsorát.
