Szervusztok!
Most egy kicsit szégyellem magam. Van okom rá, bár mentségem ezer lenne, de azért mégsem helyén való, hogy egy májusi kirándulásról télen tudósítalak Benneteket. Talán annyi előny azért származik belőle, hogy a ronda esős, szürke időben néhány napfényes napot sugározzak felétek. Szóval tavasz, szikrázó napsütés, harsogó zöldek a növények, éled a természet. Boldogan erőlködöm fel a csomagtartóra a bringákat. Péntek reggel még átszervezem a munkáimat hétfőre és csapunk a lovak közé. Tankolás, matrica, és máris az M5-ösön száguldunk.
Az utolsó pillanatban még felhívtam egy panziót szállást foglalni. A hirtelen jött ötletek általában jól szoktak elsülni, most is sikerült egy igazán jó szálláshelyre akadnom.
A Zöldkert panzióban egy félre eső szobát kaptunk tekintettel arra, hogy egy lakodalom részére volt foglalva a külön terem. Vagy nagyon csendesek voltak, vagy mi fáradtak, de nem érzékeltünk a buliból semmit. Egy kis malőr azért akadt. Hideg lévén szerettünk volna némi fűtést. Ez légkondival lett volna megoldható. Kapcsoltam jobbra, tekertem balra, hát a fűtés nem jött össze. Egy korty whisky, és máris nem éreztük a hideget.
Reggel kilenc körül mentünk volna reggelizni. Közölték, hogy miután nem jeleztük ebbéli szándékunkat, tízkor nyit a konyha. No, de egy rántottát össze tudnak ütni részünkre. Olyan jól esett, mint még soha.
Érdeklődtünk, hova érdemes kirándulni. Felgyőre irányítottak. Éppen fogatverseny zajlott. Gyönyörű lovak, csillogó kocsik, parázs hangulat. Alig bírtunk eljönni.
Azt a hangulatot, drukkolást, izgalmat, amit a közönség soraiban tapasztaltam nehéz leírni.
Na és az utánpótlás. A kis srácnak még ott volt a tojáshéj a fenekén, de olyan biztonsággal ülte meg a pónit, hogy sok tudálékos "ló szakértő" is megirigyelné.
Na és a Tisza. Ifjú korom nagy szerelme. Ha csak egy kicsit melegebb lenne a vize! Olyan hideg volt, hogy a pecások horgán a kukac foga úgy vacogott, hogy minden halat elriasztott.
Visszatérve a városba egy gyönyörű útra irányítottak a helyiek. Holtágak mentén hol jó minőségű föld úton, hol gáton tettünk néhány kilométert. Vagy a vízi madarakat bámultuk, vagy néhány tavaszi virágot ajándékoztam a feleségemnek. (Ez úgy zajlik, hogy meglátok valami szépet az út mentén. Közlöm, hogy ez mind a tiéd, és természetesen minden ott marad érintetlenül.)
Elértünk a Köröstorokhoz. Itt is is alig lézengett néhány ember. Strandidőben olyan tömeg van, hogy nincs hely egy pokrócot letenni. Most bezzeg az emberek inkább a parti büfék asztalainál söröztek és váltották meg a világot.
Néhány száz méterrel odébb van a Belsőváros. Mondanom se kell, hogy Csongrád szélén. Itt még 200 évvel ezelőtt büszke hajósok kötöttek ki, keresve a hajóácsokat a javításra, vagy a halászokkal alkudtak megtölteni a rakteret.
Az épületek állítólag vendégházként üzemelnek, bár most egy teremtett lelket sem találtunk.
No, de a lelkünk szépülése is akadályba ütközött. Erős vasrács zárta le a szt.Rókus templomot. A rajta keresztül bedugott géppel sokkal jobb lett a fotó, mint az a homályban várható volt.
No, itt mindent láttunk, amit szerettünk volna, tekerjünk hát a túlpartra.
Ismét egy nem igazán bringás-barát Tisza híd. Felmenni, lejönni a járdára csak úgy lehet, hogy emelgeted a bringát, az úton meg olyan forgalom van, hogy ott menni életveszély.
Bent a városban egy újabb híd fogad. A holtág Közepére szökőkutat tettek. Nagyon tetszett.
Szeretem a vidéki embereket. Ahogy megálltunk fotózni, ismeretlen nénik megszólítottak, kifaggattak, hogy honnan jövünk, merre tartunk, és további kellemes utat kívántak nekünk.
Szeretem a vidéki embereket. Ahogy megálltunk fotózni, ismeretlen nénik megszólítottak, kifaggattak, hogy honnan jövünk, merre tartunk, és további kellemes utat kívántak nekünk.
Szentes is igényesen karban tartott, tiszta, rendezett kisváros.
Széles utak, szépen parkosított terek jellemzik.
Tavasz lévén nem volt nehéz belefutni egy esküvőbe.
No, a menyasszony fiatal volt, és csinos is, senki se feltételezze, hogy a múzeum tárlójából szöktette ki a vőlegény.
A főtér szélén álló zsáner szobor kicsit emlékeztet az óbudai esernyős bronz alkotásokra.
Az idő elszállt, sajnos adósok maradunk Szentes alaposabb megismerésével. Vissza Csongrádra, a Zöldkert panzióba. Kifaggattam a recepcióst a fűtésről. No, este sikerült olyan meleget csinálnom, hogy nem győztük a takarót ledobni magunkról.
Eddig csak szépet és jót írtam, most egy csalódás. Reggeliző helyet kerestünk, beestünk a Pronto (a szó jelentése: azonnali, fürge, gyors) kávézóba. Ott feladtunk egy teljesen egyszerű rendelést.(sonkás tojást) Mondták, egy negyed óra múlva kész. Eltelik egy fél óra, reklamálok, mondják, úszik a szakács, mindjárt kész. Még húsz percet vártunk, aztán éhesen eljöttünk.
Hiába szuggeráltam az asztalon lévő kütyüt, a kaja nem jött. Talán a kütyük helyett a tulajnak egy jó szakácsot kellett volna megfizetni.
Várakozás közben kedves jelenet: két vidám legény lovasszekeret hajtott végig a főúton. Bele gondoltam: hány éve nem láttam hasonlót. Pedig régen ez volt a legfőbb szállító eszköz.
Ajánlották, hogy nézzük meg Ellés monostorát. A túloldalra egy fahíd vezet. Rozoga tákolmánynak tűnt, de mikor megláttuk, hogy egy autó átjött rajta, kételyeink eloszlottak. Talán még nem vagyok nehezebb egy Nivánál.
Megvártuk a zöldet, és máris száguldottunk át a recsegő, ropogó fahídon. Száguldottunk a csudát! Nem győztük figyelni, hogy nincs-e olyan repedés amibe beszorul a kerék.
Hídbontás. Vajon melyik decemberre gondolt a hirdető?
A nagy árvíz a környéken is sok kárt csinált. Az új gát tövében egy emlékmű mutatta, hogy annak idején milyen magasra jött fel a Tisza.
A monostor romjait nagyon nehezen találtuk meg. Azon kívül, hogy szépen konzerválták a falmaradványokat, és volt néhány ismeretterjesztő tábla, nem volt katartikus élmény az ott eltöltött idő. Szóval egy ilyen emlékhelyet menedzselni kéne. Nem voltak megfelelő útba igazító táblák, az oda vezető út sem volt megfelelően karban tartva. A restaurátorok sokat vitatkoznak. Újra építeni valamit, vagy a romokat konzerválni és meghagyni a megtalált állapotban. Lehet, hogy fantáziátlannak tűnök, de hűen az eredeti állapothoz felépített emlékek megmaradnak bennem, az ilyen romokra már egy félév múlva sem emlékszem.
No, hazafelé megtaláltuk azt az éttermet, ahol reggelizni is tudtunk volna. A fák között megbújó teraszon az egész nap elfogyasztott két Sport szelet után a gyorsan kihozott leves megváltás volt.
Az étlapról rettentő nehéz volt választani, mert legalább ötféle ételt szívesen megkóstoltam volna. Így a ledolgozott kalóriák visszatértek a karcsúnak egyáltalán nem mondható gazdatestbe.
Még ide kívánkozik a főút menti járda képe.
Nézzétek meg ezt a környéket is, érdemes!
Turisztikai szempontból: a kirándulás során tapasztalt benyomások/élmények alapján a túrát a lehető 10 pontból 7 pontra értékelem.
