2019. december 28., szombat

CSONGRÁD, SZENTES, FELGYŐ


Szervusztok!

Most egy kicsit szégyellem magam. Van okom rá, bár mentségem ezer lenne, de azért mégsem helyén való, hogy egy májusi kirándulásról télen tudósítalak Benneteket. Talán annyi előny azért származik belőle, hogy a ronda esős, szürke időben néhány napfényes napot sugározzak felétek. Szóval tavasz, szikrázó napsütés, harsogó zöldek a növények, éled a természet. Boldogan erőlködöm fel a csomagtartóra a bringákat. Péntek reggel még átszervezem a munkáimat hétfőre és csapunk a lovak közé. Tankolás, matrica, és máris az M5-ösön száguldunk. 
Az utolsó pillanatban még felhívtam egy panziót szállást foglalni. A hirtelen jött ötletek általában jól szoktak elsülni, most is sikerült egy igazán jó szálláshelyre akadnom. 


A Zöldkert panzióban egy félre eső szobát kaptunk tekintettel arra, hogy egy lakodalom részére volt foglalva a külön terem. Vagy nagyon csendesek voltak, vagy mi fáradtak, de nem érzékeltünk a buliból semmit. Egy kis malőr azért akadt. Hideg lévén szerettünk volna némi fűtést. Ez légkondival lett volna megoldható. Kapcsoltam jobbra, tekertem balra, hát a fűtés nem jött össze. Egy korty whisky, és máris nem éreztük a hideget. 


Reggel kilenc körül mentünk volna reggelizni. Közölték, hogy miután nem jeleztük ebbéli szándékunkat, tízkor nyit a konyha. No, de egy rántottát össze tudnak ütni részünkre. Olyan jól esett, mint még soha.


Érdeklődtünk, hova érdemes kirándulni. Felgyőre irányítottak. Éppen fogatverseny zajlott. Gyönyörű lovak, csillogó kocsik, parázs hangulat. Alig bírtunk eljönni.


Azt a hangulatot, drukkolást, izgalmat, amit a közönség soraiban tapasztaltam nehéz leírni.


Na és az utánpótlás.  A kis srácnak még ott volt a tojáshéj a fenekén, de olyan biztonsággal ülte meg a pónit, hogy sok tudálékos "ló szakértő" is megirigyelné.


Na és a Tisza. Ifjú korom nagy szerelme. Ha csak egy kicsit melegebb lenne a vize! Olyan hideg volt, hogy a pecások horgán a kukac foga úgy vacogott, hogy minden halat elriasztott.

Visszatérve a városba egy gyönyörű útra irányítottak a helyiek. Holtágak mentén hol jó minőségű föld úton, hol gáton tettünk néhány kilométert. Vagy a vízi madarakat bámultuk, vagy néhány tavaszi virágot ajándékoztam a feleségemnek. (Ez úgy zajlik, hogy meglátok valami szépet az út mentén. Közlöm, hogy ez mind a tiéd, és természetesen minden ott marad érintetlenül.)



Elértünk a Köröstorokhoz.  Itt is is alig lézengett néhány ember. Strandidőben olyan tömeg van, hogy nincs hely egy pokrócot letenni. Most bezzeg az emberek inkább a parti büfék asztalainál söröztek és váltották meg a világot.


Néhány száz méterrel odébb van a Belsőváros. Mondanom se kell, hogy Csongrád szélén. Itt még 200 évvel ezelőtt büszke hajósok kötöttek ki, keresve a hajóácsokat a javításra, vagy a halászokkal alkudtak megtölteni a rakteret. 


Az épületek állítólag vendégházként üzemelnek, bár most egy teremtett lelket sem találtunk.


No, de a lelkünk szépülése is akadályba ütközött. Erős vasrács zárta le a szt.Rókus templomot. A rajta keresztül bedugott géppel sokkal jobb lett a fotó, mint az a homályban várható volt.    


No, itt mindent láttunk, amit szerettünk volna, tekerjünk hát a túlpartra.


Ismét egy nem igazán bringás-barát Tisza híd. Felmenni, lejönni a járdára csak úgy lehet, hogy emelgeted a bringát, az úton meg olyan forgalom van, hogy ott menni életveszély.


Bent a városban egy újabb híd fogad. A holtág Közepére szökőkutat tettek. Nagyon tetszett.

 Szeretem a vidéki embereket. Ahogy megálltunk fotózni, ismeretlen nénik megszólítottak, kifaggattak, hogy honnan jövünk, merre tartunk, és további kellemes utat kívántak nekünk.


Szentes is igényesen karban tartott, tiszta, rendezett kisváros.


Széles utak, szépen parkosított terek jellemzik.


Tavasz lévén nem volt nehéz belefutni egy esküvőbe.


No, a menyasszony fiatal volt, és csinos is, senki se feltételezze, hogy a múzeum tárlójából szöktette ki a vőlegény.


A főtér szélén álló zsáner szobor kicsit emlékeztet az óbudai esernyős bronz alkotásokra.


Az idő elszállt, sajnos adósok maradunk Szentes alaposabb megismerésével. Vissza Csongrádra, a Zöldkert panzióba. Kifaggattam a recepcióst a fűtésről. No, este sikerült olyan meleget csinálnom, hogy nem győztük a takarót ledobni magunkról.
Eddig csak szépet és jót írtam, most egy csalódás. Reggeliző helyet kerestünk, beestünk a Pronto (a szó jelentése: azonnali, fürge, gyors) kávézóba. Ott feladtunk egy teljesen egyszerű rendelést.(sonkás tojást) Mondták, egy negyed óra múlva kész. Eltelik egy fél óra, reklamálok, mondják, úszik a szakács, mindjárt kész. Még húsz percet vártunk, aztán éhesen eljöttünk. 



Hiába szuggeráltam az asztalon lévő kütyüt, a kaja nem jött. Talán a kütyük helyett a tulajnak egy jó szakácsot kellett volna megfizetni.


Várakozás közben kedves jelenet: két vidám legény lovasszekeret hajtott végig a főúton. Bele gondoltam: hány éve nem láttam hasonlót. Pedig régen ez volt a legfőbb szállító eszköz.


Ajánlották, hogy nézzük meg Ellés monostorát. A túloldalra egy fahíd vezet. Rozoga tákolmánynak tűnt, de mikor megláttuk, hogy egy autó átjött rajta, kételyeink eloszlottak. Talán még nem vagyok nehezebb egy Nivánál. 


Megvártuk a zöldet, és máris száguldottunk át a recsegő, ropogó fahídon. Száguldottunk a csudát! Nem győztük figyelni, hogy nincs-e olyan repedés amibe beszorul a kerék.


Hídbontás. Vajon melyik decemberre gondolt a hirdető?


A nagy árvíz a környéken is sok kárt csinált. Az új gát tövében egy emlékmű mutatta, hogy annak  idején milyen magasra jött fel a Tisza.


A monostor romjait nagyon nehezen találtuk meg. Azon kívül, hogy szépen konzerválták a falmaradványokat, és volt néhány ismeretterjesztő tábla, nem volt katartikus élmény az ott eltöltött idő. Szóval egy ilyen emlékhelyet menedzselni kéne. Nem voltak megfelelő útba igazító táblák, az oda vezető út sem volt megfelelően karban tartva. A restaurátorok sokat vitatkoznak. Újra építeni valamit, vagy a romokat  konzerválni és meghagyni a megtalált állapotban. Lehet, hogy fantáziátlannak tűnök, de hűen az eredeti állapothoz felépített emlékek megmaradnak bennem, az ilyen romokra már egy félév múlva sem emlékszem.



No, hazafelé megtaláltuk azt az éttermet, ahol reggelizni is tudtunk volna. A fák között  megbújó teraszon az egész nap elfogyasztott két Sport szelet után a gyorsan kihozott leves megváltás volt.


Az étlapról rettentő nehéz volt választani, mert legalább ötféle ételt szívesen megkóstoltam volna. Így a ledolgozott kalóriák visszatértek a karcsúnak egyáltalán nem mondható gazdatestbe.


Még ide kívánkozik a főút menti járda képe. 


Nézzétek meg ezt a környéket is, érdemes!


Turisztikai szempontból: a kirándulás során tapasztalt benyomások/élmények alapján a túrát a lehető 10 pontból 7 pontra értékelem.

2019. március 2., szombat

BOLDOGKŐ VÁRA, VIZSOLY, TÁLLYA, BODROGKERESZTÚR



Szervusztok!

Hosszú a tél, unjuk a rossz időt, nem férek a bőrömbe. Valami olyat kellene kitalálni, hogy menjünk is, de ne fagyjunk halálra. Pörög az agyam, mit lehet ilyenkor csinálni. Megvan!!! Menjünk le Tállyára. A bor finom, megfelelő mennyiség elfogyasztása után már a hideg sem számít! De nem lehet csak úgy a bendőnk kényeztetésébe belefogni, előbb a szellemet is táplálni illik! Nézzük meg Boldogkő várát!

 


Bár alig volt 3 fok, a szél is fújt veszettül, ragyogó napsütésben érkeztünk.

A parkolóban reméltem, hogy felfúj majd a szél a kaptatón, de mivel pillangónak nem igazán nevezhető a testalkatom, így a vacogást felváltotta a szuszogás. A belépő jegyet érdemes később is megőrizni, mert lent a faluban van egy pálinkafőző, ahol meghívnak egy pálinkára ennek felmutatásakor.




Mesélik, hogy Rákóczi ebben a várban töltötte a mézes heteit.




Nem lehetett könnyű erre az andezittufa sziklára várat építeni. Biztos megérte, mert a falak szinte bevehetetlenek. 




A gyilokjáró kivezet a sziklaszirt tetején egy kilátóhoz, ahonnan szemmel lehetett tartani az egész falut alattunk. Rögtön elkezdtünk ötletelni: biztos a várúr innen figyelte a csinos menyecskéket, akiket később a belső szolgálatába fogadott.




A vár belsejében sokat megtudhatunk az erőd és a környék történelméről. A kiállított páncélokon és régi címereken kívül régi pénzeket és pénzverő estközöket is láthatunk. Nem feledkeztek meg a régi pénzhamisítók eszközeiről, sőt a hamisítványok bemutatásáról sem.




Talán véletlen, talán nem, hogy a Büdi család zászlaja az Alpáry család címere mellé került.




A tetőtérbe is érdemes felmászni. Csatajeleneteket hűen ábrázoló terepasztalok vannak. Festett ólomkatonák elevenítik meg a háborúk nagyobb ütközeteit.




A parkoló mellett egy pincében a "Castrum Boldva" lovagi étterem várja a fáradt turistát.

 Piros fegyverkabátot adnak a gyanútlan éhezőre. A harc mai formája: meg kell küzdeni a fatálon érkező irgalmatlan mennyiségű étellel. Csak kanál van, kés, meg a tíz ujjad. Egy tálban citromos vizet hoznak. Nem inni, kezet öblíteni. A bort cserépcsuporban kapod.






Ha lézengő ritterként nem tudod az illemet, az étlap elején megtalálod az etikai kódexet, melyet ajánlatos betartani.




Nagy bajban voltam. Mire a mosdóban megtaláltam, hogy lehet vizet varázsolni a tálba, igen csak minden leleményességemre szükség volt.

Miután párbajhősként alul maradtunk a csülökkel vívott csatában, Tállyára érkeztünk. Azaz Európa közepére. Az emlékmű körüli kötelező fotózkodás után megkerestük szállásunkat.







. A Borosi vendégházban szálltunk meg. (Kossuth u. 66.  T:+36 30 493 7045) Olyan tiszta és kényelmes volt, hogy egy szállodai elhelyezést messze túlszárnyalt. Tündéri háziasszonyunktól nem tudtunk olyat kérni, hogy ne teljesítse.


Most elmesélek egy történetet.
 Már sok éve elkerültem otthonról, éltem a saját életem, amikor egy borünnepre kimentünk Szentendrére. A Tállyai kiállítóknál megkóstoltam egy muskotályos furmintot.  Az íz, és az illat nyomán villámként sejlett fel bennem egy régi emlék. Édesapámnál van éppen baráti összejövetel. Vacsora után előkerül egy kis fonott demizson. Apám tölt, koccintanak, megszagolják a bort, kóstolnak, majd csettintenek a nyelvükkel. Ez még mindig fantasztikus Zoli!...

Az emlék olyan éles, nincs mese, ki kellett nyomoznom a bor eredetét.

 A következő hétvégén már Tállyán voltunk. Megtaláltuk id. Hollókői István bácsit, aki 90 körül járt. Kóstolhattuk azt a bort, amiért idáig autóztunk, sőt, olyan régi évjáratot is, amiből még szegény apám is ihatott. 
Azóta István bácsi is elment, most Kiss György úr viszi a borászatot. Folytatja olyan szeretettel és hozzáértéssel a hagyományos borkészítést, mint az elődök.




Már beesteledett, mikor eljutottunk a pincébe.




Odalent számos hordó fogad bennünket. A falakat vastag nemes penész borítja.. A hordókból a száraz furminttól a húsz éves aszúig jobbnál jobb borokat kóstolhattunk. Mondhatom, hazaérve nem kellett álomba ringatni bennünket.

Nehéz ébredés után a lóerőket Vizsoly irányába fordítjuk.




A bibliát őrző templommal szemben múzeum található.






A nyomda az ősi nyomatok készítésekor is ebben a fészerben volt. Bár farkasordító hideg volt, olyan érdekes előadást hallottunk, hogy érdemes volt dideregnünk.

 Megtudtuk, hogy a biblia készítése az osztrákok és magyar szövetségeseik szemében főben járó bűn volt. Tehát a szabadságával, a vagyonával, vagy a fejével játszott, aki ilyenre vetemedett. (A rebellis magyar. Ugye ismerős?)




Eredeti helyen, eredeti technológiával, eredetinek megfelelő papíron, eredeti betűformákkal után- nyomtak 200 db. bibliát, amelyből néhány példány még megvásárolható.

El kell mondani, hogy a műhely rekonstrukció mindenféle állami támogatás nélkül készült. Egy megszállott hazafi (Daruka Mihály) asztalos ezermester két keze munkájával, és nemzeti irányban elkötelezett támogatók segítségével a semmiből, egy pusztuló félben levő falu kellős közepén jött létre.




A templomba már nem sikerült bemennünk, nagyon nem is bántuk, mert a nagy hidegben kockára fagytunk. Egy kis kerülővel, a futóművet végsőkig megterhelő utakon Tolcsva érintésével Bodrogkeresztúrra hajtottunk.

Nem ok nélkül. Az ország három legjobb halászlevének egyikét kár lett volna kihagyni. A képen a Lebuj fogadó látható.




Hogy honnan indultak? Az alábbi képen láthatjátok.




Nem csalódtunk, a kaja finom volt, és egy nagyevőnek is megfelelő mennyiségű.




Már csak a hazaút, és a jövő heti fogyókúra következett.



Turisztikai szempontból: a kirándulás során tapasztalt benyomások/élmények alapján a túrát a lehető 10 pontból 8 pontra értékelem.

2019. január 18., péntek

KURZRAS, MASO CORTO, SCHNALSTAL, VAL SENALES



Szervusztok!

Január 4-én este 9-kor indultunk egy hétre síelni  Kurzrasba. Arra számítottam, hogy kora reggelre lezavarom a 980 km-t. A Waze is 6h40-et mutatott, így bizakodtam, hogy szép, sima, kényelmes utunk lesz. Több dologra nem számítottam. Elsősorban arra, hogy végig erős hóesésben kell majd hajtanom. Arra sem, hogy nehéz útviszonyok lesznek. Arra viszont végképp nem, hogy erős forgalom lesz végig. A vendégmunkásoknak most ért véget a szabadságuk, így tömegesen mentek vissza Németországba. Volt, ahol 70-80 között cammogtunk az autópályán. A hókotrók nem győzték a havat eltakarítani (bár a mi irányunkban eggyel sem találkoztam), így az 5-10 cm vastag latyakot túrtuk majdnem a Brenner hágóig.  Reggel 1/2 7-kor feladtam, egy fél órára átadtam a vezetést.  Aludtam egy kicsit, majd a világosban folytattam. Kicsit meg voltunk sértve, mert hiába volt osztrák matricánk, a Brenneren legomboltak rólunk 15 eurót.




Nem hagytam fél állásnál jobban lefogyni az üzemanyagot, így az autópályán méregdrágán tankoltunk.





9 körül Bolzanóba érkeztünk. Találtunk egy jó kis reggeliző helyet, ahol nem csak a kávé volt zamatos, hanem a csokis croissant is igazán ínycsiklandozóra sikeredett..





Itt még tartott a karácsonyi vásár, az utca tele minden széppel és jóval. A dél-Olaszországi gyümölcsök, virágok tarka sokasága megfért az osztrák hentesek sonkái, hurkái mellett.










Rácsodálkoztam a reklám bringára. Mielőtt bemázolták, akár még saját bringának is elfogadtam volna.






A tér tele volt  fából faragott barátokkal, akik nem győztek csodálkozni, hogy a magyarok ilyen messziről ilyen korán érkeztek.






Száraz úton, kényelmes autózás után 11h körül megérkeztünk Kurzrasba, Bolzanótól kb 80 km-re északra. Ez egy síközpont, kizárólag a turistáknak épült 2011m magasan. Ha körbe nézünk, háromezres hegyek övezik.








Most itt az idő, hogy megmagyarázzam, miért négy meghatározás jelöl egy helyet. Dél-Tirol autonóm terület. Osztrákok lakják, csak az első világháború után az olaszokhoz csatolták. Használhatják a nyelvüket, önálló a gazdaságuk. (Most gondoljunk Székelyföldre!!!)  Kurzras németül, Maso Corto olaszul. A sírégió Schnalstal németül, Val Senales olaszul.  





A Top Residence Kurzban szálltunk meg.
Három csillagos apartmann hotel. Korrekt, tiszta, nem túl hivalkodó szállás. Érdemes időben foglalni, mert kedvező ára okán igen hamar megtelik. Uszodája, fedett garázsa van, utóbbi külön díj ellenében. Természetesen a fűtés osztrák módra itt is mérsékelt. Mikor ezt a recepción megpanaszoltuk, azonnal küldték a szerelőt. Meg is jelent egy kedves ember: Mit segíthetek? Zsolti volt  Csíkszerdából. Olyan fűtést rendezett, hogy attól kezdve még melegünk is volt!



Érkezésünkkor még borús, de száraz idő fogadott. Másnap leesett a hó. Reggel első dolgunk volt az ablakhoz rohanni, látjuk-e a napot. Az első három nap pocsék idő, mínusz 8 fok volt és szemerkélő hóesés. A pályákat friss porhó borította.





Csak néha-néha csillant ki a szürkeségből az ördög tojása. (Teufelsegg csúcs)




Na mi az ami segít ilyenkor? Hát persze! A hütte! Ami igazán felmelegít, az a bombardínó! Azaz bombardini, mert egy kevés!





A rossz idő ellenére délután felmegyünk a csúcsra.  Késő is van, rossz az idő, mi visszamegyünk lifttel. Csak a lányom, és egy haverja vállalják a lecsúszást. Már majdnem félúton járnak, mikor melléjük csúszik a mérges "pisten kontroller" (pálya ellenőr). Nemzetközi jelzéssel mutatja, hogy húzzanak le minél előbb, mielőbb teljesen besötétedik. Így megállás nélkül, díszkísérettel érnek a pálya aljára.


Végre kisütött a napocska!








Így már kedvünkre síelhető a több, mint 100 km sípálya. 2011m-en kezdődik, és 3225m-re visz a legmagasabbra szállító felvonó. Onnan lecsúszni a szállóhoz! Gondoljátok el!






A csúcsra 80 személyes lanovka visz fel.
Nem tudok jobb szót, így az északi szomszédaink meghatározását használom. (Bárcsak a lengyelek lennének!)






A gleccser tetején kb. 500 m széles, és 3000 m hosszú, gyönyörűen leratrakolt sípálya fogad.






Itt még az is megtanul carvingozni, akinek az idén volt először léc a lábán.







Kb 3 km-re innen találták meg Ötzit, a jégembert. Az 5300 éves múmiát mindkét ország magáénak vallja. A csúcson, a szálló egyik külső folyosóján kiállításon láthatjuk a vele kapcsolatos érdekességeket.










A hóhatárt egy befagyott gleccsertó jelzi. Ez még csak a lesiklás felénél található.  Csend van, ragyogás, csak a  a tükörsimára ledolgozott pályán sikló lécek surrogása hallatszik.

Az utolsó napokban estig szinte megállás nélkül síelünk.





Sajnos volt néhány pálya, amire nem maradt idő. Sebaj! Legközelebb bepótoljuk!





Minden jónak vége lesz egyszer. Fájó szívvel csomagolunk, indulás haza!
 





Hazafelé száraz úton, kényelmesen autóztunk. Hála az A1-es autópályán engedélyezett 140km/h-ás sebességnek, hamar hazaértünk.


Turisztikai szempontból: a kirándulás során tapasztalt benyomások/élmények alapján a túrát a lehető 10 pontból 10 pontra értékelem.