BAKONYBÉL

 

Szervusztok!

Ez a nyár is elment, ám az ősz kegyes volt hozzánk. Október utolsó napja igen csak jónak ígérkezett. 15 fokos maximumot és napsütést ígért a meteorológia. Nosza, nézzük meg, hogy tudjuk kihasználni. Olvastam, sőt felhívták rá a figyelmemet, hogy az idei év erdei kerékpárútja cím nyertese Bakonybél és Farkasgyepű között húzódik. 

 

 

A munka várhat, 1/2 1-kor már pakoltuk is le Bakonybélen a bringákat. Utasítás szerint a falu végétől 300 méterre van egy kis híd, azután balra, és onnan egyenesen visz az út Farkasgyepűre. Értelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy a széles útról ne térjek le semerre. Az erdő gyönyörű, a fák a ragyogó napsütésben az ősz minden színében pompáztak. Vidáman tekertünk,aztán az aszfalt elfogyott, jött a murva. Kanyar, emelkedő, kanyar, emelkedő, aztán még emelkedő, majd még emelkedő, aztán amikor azt hiszed, hogy vége, akkor még emelkedő. Így ment ez több, mint 15 kilométeren át. És megérkeztünk. Egy táblához, ami azt jelölte, hogy Farkasgyepű 17,5 km-re van abban az irányban, ahonnan jöttünk. Szerencsére az állatok nem értik az emberi beszédet, mert amit mondtam, az igencsak megnövelte volna a szókincsüket. Végre élő emberrel találkoztunk egy biciklis képében. Elmondta, hogy visszafelé lesz egy ipszilon elágazás, ott jobbra, majd egyenesen, és nemsokára Farkasgyepű. Hát nem volt ott!!! 

Rásegítő akkuk lemerülve, közeledett az alkony, térerő nulla. Szégyen ide, szégyen oda, úti cél feladva. Nem lett volna vidám éjszakánk az erdőben. Visszasírtam a lovaglós időket. Ilyenkor a lónak csak oda kell adni a szárat, és magától hazatalál. Szerencsére rátaláltunk arra az útra, ahonnan jöttünk, így visszaérkeztünk a hangulatos, kellemes szállásunkra, a Vadszőlő szállóba.

 

 

 A vacsoraválaszték fantasztikus volt, muflon pörkölt szerepelt az étlapon. Most ettünk először ilyet, nagyon finom volt, az íze emlékeztetett a szarvaséra. Köretnek sztrapacska. Felséges! Ja, és a feszültségoldó Unicum, és a fröccs se maradhatott el. 

 

Másnap elhatároztuk, hogy nincs az a hatalom, hogy letérjünk az aszfaltos útról. Meglátogattuk a monostort.

 

 

 Frissen felújított, gyönyörűen rendben tartott épületegyüttes, ahol a szerzetesek gyógynövények termesztésével is foglalkoznak.

 

A bemutatóteremben megcsodálhattunk néhány művészien kidolgozott kegytárgyat.

 

 

 

 Körüljártuk, majd a templomban gyertyát gyújtottunk elhunyt szeretteink tiszteletére.

 

 

 A látogatóközpontban szokásunk szerint érdeklődtünk, hogy mit érdemes itt megnézni. A Gyilkos tó. A  pár kilométerre levő nagy parkolóból egyenes út vezet a tóhoz. Gyönyörű idő, bambán tekertem az aszfalton, egyszer csak hallom hátulról. Itt a nagy parkoló! Hát nem figyelsz? Lekanyarodtam. Újra erdei út, emelkedő, csak még rosszabb, mint tegnap, mert az utat belepte a lehullott levél, és nem látni, mi van alatta. Sehol egy lélek, dunsztunk sincs, hol vagyunk, fújtatunk, majd feltűnt a tegnapi sporttárs. Megtaláltuk Farkasgyepűt? Mondom: Nem, elengedtük. Akkor itt egyenesen kiérünk a tóhoz, csak van egy kis emelkedő, azon feltoljuk, és ott lesz. Durcásan, morogva tolom, a lejtő tetején közli velem a nejem: ha még egyszer ilyen helyre hozom, eltöri a lábam. Mondanom se kell, hogy a Gyilkos tó is kimaradt az életünkből. Rátaláltunk a tegnap megismert útra. Már több, mint 25 km-t mentünk a nehéz körülmények között. Eljött egy pont, amikor úgy döntöttem, fütyülök farkasra, gyilkosra, irány haza. 

 

 

Abbéli csalódottságunkat, hogy meghirdetnek egy utat, és nem képesek néhány táblát kihelyezni csak az étterem tudta feledtetni. Cicegét ettünk. Tudod, mi az? Eddig én sem. Egy krumpli étel, amit megtölthetnek bármivel, hasonló, mint a lapcsánka, krumpli prósza, tócsni. Minden tájon másképp hívják, és egy kicsit másképp csinálják. 

Csodaszép ilyenkor az erdő. A Bakony gyönyörű. Sok régi felejthetetlen lovasélmény is fűz hozzá. Bárhol járok a világon, az itthoni tájnál szebbet nem találok. Nem értem, hogy miért kell, hogy néhány tábla megspórolása okán ambivalens érzésekkel térjek vissza egy más szempontól tökéletes kirándulásról.