BAKONYBÉL

 

Szervusztok!

Ez a nyár is elment, ám az ősz kegyes volt hozzánk. Október utolsó napja igen csak jónak ígérkezett. 15 fokos maximumot és napsütést ígért a meteorológia. Nosza, nézzük meg, hogy tudjuk kihasználni. Olvastam, sőt felhívták rá a figyelmemet, hogy az idei év erdei kerékpárútja cím nyertese Bakonybél és Farkasgyepű között húzódik. 

 

 

A munka várhat, 1/2 1-kor már pakoltuk is le Bakonybélen a bringákat. Utasítás szerint a falu végétől 300 méterre van egy kis híd, azután balra, és onnan egyenesen visz az út Farkasgyepűre. Értelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy a széles útról ne térjek le semerre. Az erdő gyönyörű, a fák a ragyogó napsütésben az ősz minden színében pompáztak. Vidáman tekertünk,aztán az aszfalt elfogyott, jött a murva. Kanyar, emelkedő, kanyar, emelkedő, aztán még emelkedő, majd még emelkedő, aztán amikor azt hiszed, hogy vége, akkor még emelkedő. Így ment ez több, mint 15 kilométeren át. És megérkeztünk. Egy táblához, ami azt jelölte, hogy Farkasgyepű 17,5 km-re van abban az irányban, ahonnan jöttünk. Szerencsére az állatok nem értik az emberi beszédet, mert amit mondtam, az igencsak megnövelte volna a szókincsüket. Végre élő emberrel találkoztunk egy biciklis képében. Elmondta, hogy visszafelé lesz egy ipszilon elágazás, ott jobbra, majd egyenesen, és nemsokára Farkasgyepű. Hát nem volt ott!!! 

Rásegítő akkuk lemerülve, közeledett az alkony, térerő nulla. Szégyen ide, szégyen oda, úti cél feladva. Nem lett volna vidám éjszakánk az erdőben. Visszasírtam a lovaglós időket. Ilyenkor a lónak csak oda kell adni a szárat, és magától hazatalál. Szerencsére rátaláltunk arra az útra, ahonnan jöttünk, így visszaérkeztünk a hangulatos, kellemes szállásunkra, a Vadszőlő szállóba.

 

 

 A vacsoraválaszték fantasztikus volt, muflon pörkölt szerepelt az étlapon. Most ettünk először ilyet, nagyon finom volt, az íze emlékeztetett a szarvaséra. Köretnek sztrapacska. Felséges! Ja, és a feszültségoldó Unicum, és a fröccs se maradhatott el. 

 

Másnap elhatároztuk, hogy nincs az a hatalom, hogy letérjünk az aszfaltos útról. Meglátogattuk a monostort.

 

 

 Frissen felújított, gyönyörűen rendben tartott épületegyüttes, ahol a szerzetesek gyógynövények termesztésével is foglalkoznak.

 

A bemutatóteremben megcsodálhattunk néhány művészien kidolgozott kegytárgyat.

 

 

 

 Körüljártuk, majd a templomban gyertyát gyújtottunk elhunyt szeretteink tiszteletére.

 

 

 A látogatóközpontban szokásunk szerint érdeklődtünk, hogy mit érdemes itt megnézni. A Gyilkos tó. A  pár kilométerre levő nagy parkolóból egyenes út vezet a tóhoz. Gyönyörű idő, bambán tekertem az aszfalton, egyszer csak hallom hátulról. Itt a nagy parkoló! Hát nem figyelsz? Lekanyarodtam. Újra erdei út, emelkedő, csak még rosszabb, mint tegnap, mert az utat belepte a lehullott levél, és nem látni, mi van alatta. Sehol egy lélek, dunsztunk sincs, hol vagyunk, fújtatunk, majd feltűnt a tegnapi sporttárs. Megtaláltuk Farkasgyepűt? Mondom: Nem, elengedtük. Akkor itt egyenesen kiérünk a tóhoz, csak van egy kis emelkedő, azon feltoljuk, és ott lesz. Durcásan, morogva tolom, a lejtő tetején közli velem a nejem: ha még egyszer ilyen helyre hozom, eltöri a lábam. Mondanom se kell, hogy a Gyilkos tó is kimaradt az életünkből. Rátaláltunk a tegnap megismert útra. Már több, mint 25 km-t mentünk a nehéz körülmények között. Eljött egy pont, amikor úgy döntöttem, fütyülök farkasra, gyilkosra, irány haza. 

 

 

Abbéli csalódottságunkat, hogy meghirdetnek egy utat, és nem képesek néhány táblát kihelyezni csak az étterem tudta feledtetni. Cicegét ettünk. Tudod, mi az? Eddig én sem. Egy krumpli étel, amit megtölthetnek bármivel, hasonló, mint a lapcsánka, krumpli prósza, tócsni. Minden tájon másképp hívják, és egy kicsit másképp csinálják. 

Csodaszép ilyenkor az erdő. A Bakony gyönyörű. Sok régi felejthetetlen lovasélmény is fűz hozzá. Bárhol járok a világon, az itthoni tájnál szebbet nem találok. Nem értem, hogy miért kell, hogy néhány tábla megspórolása okán ambivalens érzésekkel térjek vissza egy más szempontól tökéletes kirándulásról.

BÓDENI-TÓ, SCHAFFHAUSEN

 Szervusztok!

 

Még haza sem érkeztünk a tavalyi túránkról, már tudtam, hogy az idei úticélunk a Bódeni-tó megkerülése és Schaffhausen lesz.

 

Egy hetes bringautat megszervezni nem kis feladat. Már februárban elkezdtük. Nem csak a szállásokat kellett a várható napi teljesítményeknek megfelelően lefoglalni úgy, hogy a bringák zárt helyen éjszakázzanak, hanem, miután nagyon kevés a hely a biciklis táskákban, úgy kellett csomagolni,hogy bármilyen az időjárás, ne érjen meglepetés. Most jól vizsgáztunk, mert volt kánikula, eső, és hideg is, mégis mindenre fel voltunk készülve.

  Este indultunk sötétedés előtt. Bringák a tartón, előttünk közel 900 km. A tó keleti, hozzánk legközelebb eső pontját Bregenzet céloztuk meg. Bécs, Linz, München útvonalon majdnem teljesen autópályán tempomattal élmény volt az utunk, viszonylag kis forgalommal. Jól haladtunk. Kávézni, pihenni is csak egy-egy negyedórára álltunk meg, s mivel korán pirkadt, meg sem álltunk Lindau óvárosáig. A szállást úgyis csak délután lehet elfoglalni. Bregenz ráér, győzzön a kíváncsiság. Behajtottunk a szigetre, ahol az óváros és a kikötő található. Ilyen korán várost nézni kissé őrült dolog, szél is volt, hűvös is volt, de legalább válogathattunk a parkolóhelyekben.

 

 

A kikötőt egy oroszlán és egy világítótorony őrzi. A mólón be lehet sétálni egészen a közelükbe.  A tó másik oldalán a  havas csúcsok hósipkái figyelmeztetnek, hogy nappal hiába van rekkenő hőség, jobb, ha nem bízzuk el magunkat.

 

 

Nagy legények voltunk érkezéskor, de egy átautózott éjszaka után hamar elfogy az ember. Bregenzben, a Gasthof Lindeben (https://www.gasthof-linde-vlbg.at/) volt az első és utolsó napi szállásunk. Jó szívvel ajánlom. 

 

Reggel alaposan bereggeliztünk, felmálháztunk, beállítottuk a navigációt, és már indultunk is. Mi az ami először szembe jött velünk? Egy borozó. Nem is akármilyen. Több száz éve olthatja a szomját a polgároknak.

 

  Bár a kikötőben nem volt sok időnk nézelődni, azért ezt a hajót ajánlom figyelmetekbe.

 

Sok kilométer várt ránk aznapra, ennek ellenére Lindauban újra bekarikáztunk a szigetre, hogy a napfényben is megcsodálhassuk, véleményem szerint, a tó legszebb városát.

 

 Amikor az útitervet csináltuk nagyon sokat segített Bagó Tünde (https://bagotunde.com) oldala. Nem teljesen biztos,hogy ott olvastam róla, mégis lenyűgözött az 1422-ben épült városháza.

¤

Elindultunk a nagy útra. Nem mondom, hogy nem volt bennünk várakozásteli izgalom. Hogy fogjuk bírni? A szállásokkal minden rendben lesz? Az időjárás kegyes lesz hozzánk? Elég lesz az a ruhamennyiség, amit hoztunk magunkkal? Száz és száz kérdés, közben az önfeledt boldogság, hogy végre úton vagyunk.

Hogy Zeppelin gróf városa következik, nem volt kérdés. Az útikönyvek szerint a repülésen kívül Friedrichshafenben nem sok a látnivaló.

Megcáfolom. A vízparti sétány ilyen meglepetéssel szolgál.

 

A zárda temploma belülről máshol ritkán látott mennyiségű stukkóval oly gazdagon díszített, hogy nem freskók, hanem a mellékoltárokon lévő festmények ábrázolják az egyházi történéseket.

 Már csak néhány kilométer, megérkeztünk Hagnauba. A Hotel Dreikönigben lévő szállásunk csalódás volt. Ár-érték arányban ez felelt meg a legkevésbé. Nagyon rosszul esett, hogy amikor 40 fokos hőségben kifulladva megérkeztünk, kértem egy hideg sört. A tulaj közölte, hogy szünet van, ha szeretnék, lent a városban kapok. Sok helyen jártam a világban. Ilyet még sehol, sosem tapasztaltam.

Hogy vigasztaljuk magunkat, ebben az étteremben költöttük el jól megérdemelt vacsoránkat.

 

A tóparti sétány mellett egy hangulatos kis kerthelyiséges borozó volt. Bár ott is le lehetett ülni. de a vendégek nagy része a park padjaira vitte ki az italát (a kiürült poharakat természetesen visszavittük).

Az első pohár borral a tó szellemét tiszteltük meg.

Másnapi első állomásunk Meersburg volt. Sajnos idő hiányában a várba nem jutottunk fel. Anno a Merovingok tulajdona volt, később az egyházé, most a borászok vették birtokukba.

 

Ha meg akarunk tudni valamit arról, hogy a kő- és bronzkorban hogy éltek az emberek, a Pfahlbauten skanzent Unteruhldingenben érdemes meglátogatni. A hiteles módon visszaépített házakban eredeti öltözetű bábuk élethelyzeteket mutatnak be, bepillantást nyerünk az akkori élet mikéntjébe. A kutatás részleteit is elárulják az házakban elhelyezett monitorokon.

 Tudom, fényképen lehetetlen minden természeti szépséget bemutatni, de azért elképzelhető egy hidacskáról készült fotó alapján. A kerékpárutak lehetőleg erdőben, fák között haladnak. Az illatok, a madárcsicsergés, a természet zöldje oly megnyugtató, hogy észre se vesszük, hogy fogynak a kilométerek. Ja, és az utak. A murvás utak is simák,  kényelmesek, cseppet se ráznak.

 

 

Letekertünk Radolfzellig. A Gasthof Seeroséban (https://seerose-radolfzell.de/) vártak bennünket. Az óvárostól kissé távol volt, de nagyon szép szobát kaptunk. El is dőltünk azonnal. Ez volt az a hely, ahol vacsora nélkül hajtottuk álomra elgyötört testünket.

Reggel korán indultunk Schaffhausenbe. A Rajna vízesés volt úticélunk koronája. A városba beérve a navigáció összevissza mutatott,  az útjelző táblák szintén. Nem értettem. Eddig mindenhova odataláltunk. Megkérdeztem. Az se volt egyértelmű. Mikor odaértünk, rájöttem. Minden út a vízeséshez vezetett, csak más más platformokra.

Előző elképzeléseimmel szemben a tó táplálja a vízesést, és nem fordítva. A rengeteg tavaszi, ill. koranyári eső a tavon extra magas vízszintet, itt meg extra vízhozamot hozott.

A vízesést közelről megnézni nagy kaland az ott köröző kis hajókkal. Bár nem olcsó, érdemes a 30 perces utat választani. Külön örömünkre szolgált, hogy az audio guid magyar nyelven közölt velünk sok- sok érdekes információt.

Hogy milyen érzés a harsogó vízfüggöny közvetlen közelében érzékelni a víz hatalmas erejét, kizárólag az ördögi ügyességű  hajós által vezetett csónakból tudjuk megtapasztalni.

Sok generáció óta ez a tevékenység a Maendli család kizárólagos munkája, amit svájci pontossággal, hihetetlen profizmussal végeznek.

Emellett az épület melletti kis öböl, ahonnan most is indulnak a járatok, régen az áruk átrakására szolgált, ahol a vízesést megkerülve, szárazföldi úton szállították a rakományt.

Schaffhausen is az a város, amire egy nap kevés. Itt sikerült a legszebb szállást foglalni, a belváros kellős közepében. A Hotel 2B (https://www.hotel2b.ch/) mind kívülről, mind belülről minden igényt kielégített.Ilyen házak társaságában egy viszonylag modern épületet kell elképzelni.

 

Szemben egy evangélikus templom volt. Ahogy ott csücsültünk, lépéseket hallottunk a karzat lépcsője felől. Az orgonista jött gyakorolni. Olyan szépen játszott, hogy egész estig elhallgattuk volna.

Na és hogy mit keres egy aranyheréjű kecske a templom szomszédjában? Ne engem kérdezzetek.

Az egész kirándulás alatt próbáltunk valami igazán autentikus, helyi ételt rendelni. Így találtunk rá a Schützenstube (menedékhely) nevű réges-régi vendéglőre. Valami helyi specialitást próbáltam kérni a pincértől. Közölte, ők egy fine dining étterem. Elmenekültünk. Kerestünk egy másikat, ott se volt szerencsénk. Egész úton próbáltam helyi ízeket megkóstolni. Nem sikerült. Sajnos az éttermek a kommersz európai ételkínálatot készítik.

 

Szitáló esőben indultunk Konstanz felé. Innen a német-svájci határ kiszámíthatatlan. Elérkeztünk egy fahídhoz Dissenhofen városánál. Mindkét hídfőn elhagyott határállomás. Dunsztom sincs, hogy melyik országban jártunk. Ha euroval készültem fizetni, az árak richtig frankban voltak kiírva. Jelentősége nincs, mert mindkét pénzt elfogadták.

 

Konstanzig kísért bennünket a pocsék idő. Szállásunk a várostól 7 km-re a Hotel Volapükben volt. Ez volt a másik olyan szállás, ahol fanyalogva fizettem ki a számlát. A városnézést másnapra halasztottuk.

Konstanz. A napfény újra kegyeibe fogadott bennünket. Már messziről megfogott a hely hangulata.

 

 

A város, amiről mindenkinek a három pápa (és a háttérhatalom) marakodása, az 1414-es zsinat, és Husz János máglyahalála jut eszébe. A Miasszonyunk katedrális elődjét már 615-ben megemlítik. Egy tűzvész után 1378-ra építik újjá. A városban nagyon sok épület ezt a korszakot idézi. Hogy alaposabban megismerjük, ide is vissza kell jönni. Tőbb idő nem jutott, mert estére az Arboni szállást el kellett foglalni.

Rorschachban tekertünk, ahol vidám helyi népzene ütötte meg a fülünket. Az Alpenstadel Musikanten adott koncertet. A helyiek táncra perdültek, a sörös korsók koccantak, s ha nem biciklivel lettünk volna, talán mi sem maradtunk volna ki a forgatagból.

 

 A bringaút egy idő után elhagyta a tópartot, vagy mi tévedtünk el, de immár dombok között folytatódott. Mindent vártunk, de azt nem, hogy egy lovasfogat jön velünk szembe.

 

 

A rengeteg eső nem maradt nyom nélkül. Utunk során több helyen elzárta a bringautat a víz, de szerencsére mindig sikerült kikerülni.

 

Lógott az eső lába, belehúztunk és sajnálkoztunk. Arbon egy szép, hangulatos kisváros. Megérte volna felfedezni. Sajnos egy lezúduló égi áldás megakadályozott bennünket. Ismét az úton sokszor elhangzott mondat jött elő: Legközelebb, ha itt járunk, itt is több időt kell eltöltenünk.

A Schönes Studioban szálltunk meg. Most már biztos vagyok benne, hogy a bringák éjszaka nem horkolnak. (Vagy a saját horkolásomtól nem hallottam őket.) Az előzetes megbeszéléskor kérdeztem. "És a kerékpárokat hol helyezzük el? Az apartmanban." volt a válasz.

Az utolsó nap ismét izgalmas volt. Több helyen le volt zárva a bringaút, de a helyiek közlekedtek  rajta. Ha rosszul választunk, a Rajna és mellékágán való átkelés miatt min. 20 km-es a kerülő. Ez az utolsó napon a fáradt lábainknak, és a kissé elgyötört alfelünknek nem igazán esett volna jól.

A megérkezés mindig öröm.  Egy kiválóan sikerült kirándulás után pláne.  Az autónkat egy hét után rendben találtuk, a szállás változatlanul kényelmes volt, mi pedig boldogan, a rengeteg élménnyel meggazdagodva, és 290 kerékpáron letekert km-t magunk mögött hagyva ültünk másnap az autóba, és csak faltuk hazáig a kilométereket.

Összességben, ha nem derült volna ki az eddigi sorokból, fantasztikusan jól sikerült hetet zártunk! Minden percét élveztem. Hogy voltak nehézségek? Igen, voltak. De ezeknek a sikeres megoldása is örömet  okozott. Hogy drága? Igen. Ennek ellenére megérte. Mindenütt tisztaság, rend fogadott, az utak jók, mondhatnám ideálisak, gyönyörű helyeken jártunk, a kerékpáros kultúra pedig irigylésre méltó.