KŐSZEG KÖRNYÉKE ÉS AZ ŐRVIDÉK

Szervusztok!

Szerintetek egy nyaralásra mit a legfontosabb elhozni? A fogkefét? Vehetsz bárhol. Esernyőt? Ugyanúgy. De mi az, ami pótolhatatlan? Hát persze! A bringád! 

Kőszegre igyekeztünk, a kedvenc városunkba. A kapcsolatunk nagyon régi. Innen jártunk az ősidőkben a sógorokhoz síelni. Minden reggel Soproni Zoli bácsi pékségében reggeliztünk. Most első utunk, és az üres hasunk rögtön oda vezetett. Megvan még? Megtaláltuk. És a mákos kifli változatlanul olyan finom, mint annak idején. 

 

 

A várkapuban is megtaláltuk azt a márvány táblát, amely azt a hálátlanságot írtja le, amit Európa megvédéséért kaptunk Trianonban. Akkor az ilyen hangok abszolút megengedhetetlenek voltak, csodájára jártunk az itteniek bátorságának. A kisváros még szebb lett, a napfényben ragyogtak a frissen festett házak.

 

 

 

Nosztalgiázva indultunk a határ felé. Itt sosem volt sor, sosem piszkáltak bennünket. Most elárvulva,lepusztulva áll az átkelő épülete. Sajnáljuk. Ezer ötletünk lenne a hasznosítására. Miután késő van, csak egy kis körre jut időnk, fáradtak is vagyunk, igyekszünk a szállásunkra.

 

 

Cák, Velem, Bozsok a másnapi program. A navigáción a kevésbé emelkedős útvonalat állítottam be. Nos, az út elején egy olyan dombot kellett megmásznunk, hogy a tüdőnket majdnem kiköptük. Kárpótlásul egy különleges pincesorhoz érkeztünk, ami ma már múzeumként működik. Van itt minden. Még egy bővizű forrás is, ahol a hordók mosása is megoldható volt. Az árnyas gesztenyefák alatt olyan kellemes hűvös a klíma, hogy alig akaródzott tovább indulni.  

 

 

 

 

Velem elsősorban a természeti adottságai okán csodálatos. Emellett tele van látnivalóval. Először a Hősök kapujához értünk. Az országban csak négy ilyet építettek. Van még Szegeden, Veszprémben és Kőszegen.

 A második világháború emlékezetes helye a Stirling villa. Az utolsó országgyűlés itt zajlott 1944. december 23-án. A mögötte lévő bunkerben őrizték a szent koronát 1944. dec. 29. és 1945. márc. 19. között. Jelenleg tatarozzák. Mellesleg ezelőtt itt alkotóház működött. A szent Vid kápolnát csak alulról csodáltuk, ahhoz, hogy feltekerjünk túl meleg volt.

A községet elhagyva érdekes bejáratra lettünk figyelmesek: "Magyar Múlt Magyar Jelen" Másik táblán: Novákfalva, üdülőfalu, étterem és emlékpark. Bementünk. Itt minden volt, ami a magyar történelem szebb napjaival kapcsolatos. A 64 vármegye címerétől kezdve a hét honfoglaló törzsön át a királyi zászlókig, sőt hazánk nemzeti érzelmű íróinak szobráig mindent megcsodálhattunk. Kis házakban apartmanok lettek kialakítva téli, nyári szállásként. A hosszú tornácon kézzel festett asztaloknál és székeknél lehet megpihenni.

 

 

 

 

 

 

Bozsokon két kastély is található. Az egyik Batthyányi birtok volt, ami már teljesen romos. A másik a Sibrik. Ahhoz képest, hogy régen még egy hetet eltöltöttünk benne, mára szinte lakhatatlan. Most legfeljebb esküvői ebédeket tartanak benne.

Rohoncon (Reichnitz) terveztem ebédelni, egy igazi bécsi szeletet szerettem volna megenni. Az első csalódás az osztrák határellenőrzés volt. Csak a magyar rendszámú autókat állították meg, benéztek a csomagtartóba. Magyar helységnévtábla sehol sem volt, kitéve az egyetlen magyar nyelvű, hogy ne szemetelj. Ezen úgy megsértődtem, hogy a templomok megnézése után visszafordultunk, és a bozsoki vendégház éttermében rántott fogassal kárpótoltuk magunkat.

 

A Léka (Lockenhaus) várához  szinte észrevehetetlen enyhe emelkedőn végig árnyékos, jó minőségű kerékpárúton juthatunk el. 1270-től a Kőszegi grófok tulajdonolták, 1636-ban Nádasdy Ferenc kibővítette, 1676-tól Eszterázy fejedelmi birtok volt. 

Nem kell nagy fantázia, hogy ezt a harcost elképzeljünk a lovagteremben.

Utolsó hosszabb kirándulásunk Kirchschlagba  vezetett. Végig jó, árnyékos kerékpárúton mentünk folyamatos emelkedővel. 213m szintkülönbséget kellett leküzdenünk 32km távon. A város határában megtaláltuk a régi megyehatárt. Becsületükre legyen mondva itt német nyelven emlékeznek meg Trianonról, ha nem is 100%-ig a mi szempontjaink szerint.

A folyócska partján épült városka kedves, tiszta és hangulatos. Egy szép kis várrom a magasból őrzi a városka békéjét.

Eljött a búcsú napja. Méltóan ünnepeltük, mert a cáki pincészetek bortúrát szerveztek. Vörös és fehér borokat kínáltak, hozzá olyan borkorcsolyákat, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk. Dehogy az ujjunkat! A torkunkat! Mélyvörös, száraz blauburgerrel. A legfinomabbat a Kampits pincészetben ittuk, a túra végén még ide visszatértünk, sőt itthon ereklyeként őrizzük a poharaikat. 

Szerintetek egy pohár vörösbor hány kilométer tekerésnek felel meg? Ha jó a szorzó, akkor nagyon messzire jutottunk.

 

 

Kőszeg, egyik dicsősége többek között az Abért mesterséges víztározó. Nem csak a  várost védi árvíz idején a Gyöngyös patak áradásakor, de úgy képezték ki, hogy szigeteket hagytak a vadmadarak életteréül. Többször álltunk meg itt pihenni, és a horgászokat nem zavarni.

A poncichter házakról sem tettem említést. Itt laktak a bortermelők,  akik a szőlőtőkék között babot termeltek,  innen jött a csúfnevük.

Összességben felhőtlen, nagyon szép nyaralást szerveztünk magunknak. Volt nap, amikor 35-40 km-t tettünk meg, volt, amikor 75-öt. Összesen 370 km-t. Az osztrák kerékpárutak kiválóak, de itthon is kisforgalmú utakat sikerült választani. Még családi nyaralásoknak is ajánlom, természetesen sokkal kisebb távokkal, mint amit mi megtettünk.

CSEREHÁT, JÓSVAFŐ, RAKACA

 Szervusztok!

Cserehát. Valami rémlik. Hol található az országban? Pedig tanultunk róla! -Ez volt az első gondolatom, aztán megkerestem a térképen. Miskolctól északra, Zempléntől keletre található. De a lényeg: még nem bringáztunk arra.

 

 

 A rakacai víztározó mellett már minden szállás elkelt, viszont Martonyit ajánlották. Az Erdőszéli Vendégházban találtunk helyet, amivel mi is, (és a bringáink is) nagyon meg voltunk elégedve.

 

Kellemes, főleg pályán autózás után rögtön elindultunk felfedezni a Háromhegyi Pálos kolostort. Házigazdánk figyelmeztetett, hogy legyünk óvatosak. Sima, országúti gumikkal vágtunk neki az emelkedőnek. Első fele aszfalton vezetett, de olyan meredeken, hogy még rásegítéssel is megizzadtunk. Aztán jött a fekete leves. Sáros erdei úton kapaszkodtunk. Az út tele volt hatalmas pocsolyákkal amit kikerülni sem igazán lehetett, mert meredek lejtő határolta. Ehhez jött az a fényes, fehér murva, ami inkább csúszott, mint hogy megfogott volna. Küzdelem, csúszkálás, és igencsak csúnya gondolatok közepette értünk a kolostor romhoz. Az egyetlen magyar alapítású rendnek talán  a legjobb állapotban, pazar környezetben megmaradt épülete. Szóval: igencsak megérte fölmenni.

 

 

 

Már csak egy rövid távra maradt energiánk. A víztározó keleti oldalán egy kőbánya mellett elhaladva egy eldugott, varázslatos kis üdülőtelepet fedeztünk fel. A víz, a hegyek, a buja természet, a rendezett tisztaság a svájci emlékeimet idézték. 

 

 

 

 

Másnap borús időben indultunk Jósvafő irányába. Legalább nem lesz melegünk, ezzel vigasztaltuk magunkat. Pár kilométer, és Szalonnán egy fából készült harangtorony késztetett megállásra. Szerencsénk volt, mert a kapuban a templomgondnokkal futunk össze, aki szívesen megmutatta a templomot. A XI. században egy kerek kápolnát emeltek, majd a XII. XIII. században román stílusú négyszögletes hajóval bővítették. A XV. századi freskók Antiochiai szt.Margit vértanúságát örökítik meg.

 

 

Jobban, majd kevésbé esett, így jó volt megállni a szinpetri vízimalomban berendezett múzeumnál. 

A kiállítás első részében Gutenberg műhelyét nézhettük meg. Itt minden hiteles, korhű, csak olyan anyagokat láthattunk, ami tudományosan megalapozott.  A világ legszebb betűkészlete még mindig a legelső, mert a kézzel írt kódexek minőségénél silányabbat nem adhattak ki a kezükből. Például i betűből több tucat fajta áll rendelkezésre, hogy a sorok minősége ne legyen rosszabb a kézírásnál.

 

 

 

Az ősi könyvek terme következett, ahol számomra megállt az idő. Több száz éves írások a világ minden tájáról. Ha egyet is megérinthettem volna! Nem maradt bemutatás nélkül a papírkészítés sem.

 

Egy teljes szobát foglal el a világ legnagyobb kódexe. Varga Béla készítette. Közel 1500 kilós, és több ember kell a lapozásához. Sajnos itt nem lehetett fotózni.

 Bár most már üresben, de a vízimalom lapátkereke vidáman forog annak ellenére, hogy csak néhány centiméternyi víz hajtja.

Minket ugyan a lelkesedés hajtott, azért vizet mi is kaptunk az égből.

 Megérkeztünk Jósvafőre. Itt a tengerszemre voltunk kíváncsiak. A tó smaragdzöld színű, a fák szinte belógnak a vízbe. Stégek, sétányok várják a látogatókat.  Azt hinnénk, hogy természetes képződmény, ezzel szemben a Baradla barlangban eredő dús vizű forrást duzzasztották fel a múlt század negyvenes éveiben.

 

 

 

Utolsó nap. Várt ránk a hazaút. Egy rövid kirándulás fért bele az időnkbe,  így Szendrőig tekertünk. Egy barokk háznál, egy kékfestő műhelymúzeumnál álltunk meg.

 

 

Martonyi előtt van egy szürkemarha tenyészet. Ott éppen fiatal növendék bikák intézték peres ügyeiket nem teljesen jogi úton.

 

 

Már csak a hazáig autózás volt hátra. Volt miről beszélgetni. Máshol szinte nincs mit megnézni, mégis működik az idegenforgalom. Itt, ahol rengeteg a látnivaló, 20 kilométerre van a legközelebbi étterem. Ennivalót vásárolni egy pici falusi boltocskában lehetett. Egy turistának az a fontos, hogyha éhes, legyen hol enni. Ha fáradt, vagy éppen esik, legyen hova beülni egy  kávét meginni.

Küldetésemnek érzem, hogy ne csak a Balaton, Tisza tó, Mátra háromszög legyen a magyarországi turizmus kizárólagos célpontja. Ott tömegek lépnek egymás sarkára, nem tudsz hol megállni, dugóban araszolsz haza,  de tudsz hol enni, vásárolni. Meg jól is hangzik.  Ez itt egy elmaradott rész, volt olyan falu, ahol szóltak, hogy ne is lassítsunk. Először is az utakat kéne rendben tartani, és a nevezetességek megközelítését biztosítani.  

Jó lenne, ha a különböző hírfolyamok az ország kevésbé látogatott célpontjaival is intenzívebben foglalkoznának.

Mi jól éreztük magunkat, sok szépet láttunk, ajánlom minden érdeklődő turistatársamnak.

PASSAU-BÉCS A DUNA MENTÉN

Szervusztok!

Egész télen azon törtem a fejem, hogy tavasszal, amikor már süt a nap, de  még nincs kánikula, jó lenne egy nagyobb bringatúrát csinálni. Néztem helyeket, néztem az ezzel foglalkozó irodák ajánlatait, és végül a Passau Bécs útvonal volt számomra a legcsábítóbb. A szervezett utak vagy rettentően drágák, vagy számunkra túl megerőltetőek lettek volna, így saját szervezésbe kezdtem. Fő probléma a Passauba való eljutás és a hazajutás volt.

 

 

 A vonat volt a legkézenfekvőbb, a baj csak az, hogy egy vonalra csak öt kerékpárjegyet adnak ki. Ráadásul a tavaszi felújítások okán több helyen pályazár is nehezíti a közlekedést. Linzig a délutáni interrail járatra kaptunk jegyet, onnan helyi járattal a célállomásra. 

 

 

Egy hétre csomagolni fejenként két oldaltáskába nem kis mutatvány, ráadásul az amúgy is nehéz bringák szinte megemelhetetlenek lettek. Az, hogy a 40 éves HÉV-re felrakni őket nehéz, nem volt váratlan, de a szuper interrail kocsi olyan kialakítású tárolóval készült, hogy már a bejutás is problémát okozott. Bécsig nyugi volt, míg meg nem jelent egy kis termetű kalauznő, aki veszekedett velünk, hogy akasszuk fel a sima, könnyű bringákra tervezett kampókra a nehéz ebike-okat. Mondtam neki, hogy lehetetlen. A válasz: márpedig muszáj. Mondtam neki, hogy akkor rakja fel ő. Bringa maradt, kalauz eltűnt. A vonat úgy megindult, hogy 230 km/órát mutatott a kijelző. Mutassatok még egy biciklit, ami ilyen sebességgel haladt a célja felé! Linznél egy alacsony padlós személyvonatra szálltunk át, ami lassan, de kényelmesen vitt Passauig. 

 

 Péntek este lévén a várostól 9 km-re Salzwegben találtam szállást. (Caruso Pension) Leküzdöttünk minimum 200m szintkülönbséget és egy furcsa kis udvarszerűségnél jelzett a navigáció. Sötét volt már, becsengettünk. Egy félbe maradt felújítás nyomain áthaladva gyönyörű, patyolat tiszta szobát kaptunk. Már csak valami estebéd hiányzott. A helyi étteremben kitettek magukért. Elénk került a kocsikerék méretű rántott hús krumpli salátával. Csúszott rá a sör rendesen. Akkorát aludtunk, mint egy kisbaba.

 

Reggel a háziasszonyunk méregerős kávéval várt, máris indultunk a három folyó városába Passauba. Először az Ilz szinte fekete vizét érintettük, majd a Duna hídján átkelve megérkeztünk a városba. 

 

 

Az Inn csak kis sétányi távolságra egyesül a két folyóval. 

 

 

 

Első utunk a a Niedernburg kolostor templomához vezetett, ahol Gizella királynénk van eltemetve. Síremlékén a megemlékezés koszorúi mellé mi sem mulasztottunk el egy nemzeti színű szalagocskát feltűzni. A maradványokból kiderült, hogy 60-70 év körüli, karcsú, magas nő volt. 

 

Jobbra a sír felett vannak Szent István és Boldog Gizella ereklyetartói.

 

 

A St. Stefan's katedrális 1668-ban épített orgonája a legnagyobb a világon. Három tornya, tetején a zöld hagymakupolákkal a három folyót jelképezi. Belülről hatalmas, minden felület túldíszített. Monumentális, hivalkodó, talán ezért nem találtam meg benne azt az intim hangulatot, amit egy templomban általában érezni szoktam. 

Végig a Google kerékpáros navigációját használtam, amivel nagyon meg voltam elégedve. Voltak kisebb eltérések a kitáblázott út és a navigáció között, de mindig magára talált.

 

 

 

Lenyűgöző volt látni a  Dunának és környezetének változását a folyásiránynak megfelelően.  Fent még a harsogóan zöld hegyek közt fürge, gyors folyású, viszonylag keskeny folyó hogy válik egy lusta, lassú széles folyammá. Sík terepen, kényelmes úton tettük meg az első 50 km-t. Annyi látnivaló, annyi érdekesség vett körül bennünket, hogy szinte fáradság nélkül fogytak a kilométerek. Majdnem minden kanyarnál erődítmények romjai, vagy templomok, vagy csak alpesi mézeskalács házak terelik el az ember figyelmét. . 

 

Észre se vettük, máris megérkeztünk első szállásunkra Wesenuferbe a Schiffmeister fogadóba Az első napi teljesítményünk jutalmat érdemelt. Meg is kaptuk. Vízparti szállást, ahol a szobánk ablaka a Dunára nézett. A folyó zúgására és madárcsicsergésre ébredni igazán szép dolog.

 

 

 

Nehéz távra készültünk. Elhagytuk a kényelmes vízparti utat és a hegyek felé vettük az irányt. Hosszú kaptató volt az ára annak, hogy sok kilométert megspóroltunk. Az, hogy lihegtünk, nem vonta el a figyelmünket a gyorsan futó patakocskák és tisztások látványától.  

A hegytetőről leszáguldva egy lassan hömpölygő vizet találtunk. Néhány kilométer után megláttuk az okát. Erőmű következett, melyen átvezet a bringaút.

 

 

 

 Linz elővárosában  a Rothmayr  Gasthaus várt bennünket. Az étlapon sok kímélő étel között is lehetett választani. Ám én olyat rendeltem, amin egy fitness tanácsadó szeme biztosan fennakad. Egy helyi specialitást. Jött a füstölt sült hús,  dinsztelt savanyú káposzta zsemlegombóccal. És a megkoronázás, egy korsó hideg sör. 

 

Még aznap Linzet is meg kellett nézni, mert másnap a túra leghosszabb etapja várt ránk. Külön kultúrprogramot nem terveztünk, ugyanis a város honlapján nem találtunk semmi csábítót. Egy templomnál álltunk meg. Üveg zárta el a bejáratot. Nem más, mint egy fotocellás templomajtó, ami semmit nem vont le a barokk templombelső pompájából. 

A főtéren a harangjáték alatti kerthelyiségbe beültünk figyelni az embereket. Érdekes megállapításra jutottunk egymástól függetlenül.  Minden ötödik sétáló csoport bevándorló. Ők három, négy gyerekkel élénk családot alkottak. A helyiek enerváltan andalogtak főleg kutyával, max egy gyerekkel.

 

A túra következő napja is úgy telt el, hogy nem győztünk betelni a táj szépségével. Bár nagyot mentünk, vidám kedvvel értünk Greinbe. Nagy lehet itt a vízi élet, mert érkezéskor egy jahtkikötő fogadott, és a Dunán is legalább három üdülőhajó volt kikötve. Csinos kis városka, nem csoda, hogy kedvelt idegenforgalmi célpont. Szállásunk, a Pension Martha kimondottan a bringás turista csoportok kiszolgálására rendezkedett be. 30 vasparipa fér el a garázsban, itt a töltés is biztosított. 

 

 

 

 Ha arra jártok ajánlom Nektek a Duna parti Schinakel Éttermet. A poén, hogy Nagy Magyarország formájú rántott húst kaptunk.

Melkig  folyamatosan az eget figyeltük. Vajon lesik-e az ígért eső, vagy megússzuk? Ragyogó napsütésben értünk be a városba, feltekertünk az apátságba. Itt több, mint 900 éve élnek a Szt. Benedek rendi szerzetesek. A templom Ausztria egyik legszebb barokk épülete. Könyvtárában kb. 100 000 kötet található. 1888 kézirat, melyek közük a legrégebbiek a 9. században íródtak. Az épületegyüttesből 1365 ablakon keresztül lehet kinézni. Mi egyből néztünk ki, láttuk, hogy baj van! Koromfekete felhők közeledtek. Futás! Bringákra fel, irány a szállás! Alig tettük be a bicikliket, leszakadt az ég. De mázlink volt! Ha ez a gáton kap el bennünket, még az alfelünk is átázik! A belvárosban, a Madar Cafeban kaptunk szállást. A szobánk ablakából boldogan fotóztuk az apátságot. Bár az épület öreg volt, a szobánk, mint eddig mindegyik, kifogástalan és tiszta. Az ágyak kényelmesek, és hatalmasat lehetett bennük aludni. 

 

Talán az eddigi legrövidebb szakasz következett. Egész úton sok idős, mosolygós bringással találkoztunk. Ezek nem a farhát árán fanyalogtak, nem a tv előtt punnyadtak, hanem élvezték a jó levegőt, a szép tájat, s hazaérve biztos nem volt gondjuk az alvással. 

 

A legjobb fejek a 60 pluszt boldogan hirdető vagabundok voltak. Az utánfutójukon minden volt, ami a vadkempingezéshez kellett. Kicsit irigykedve csodáltuk őket. 

 

Egy ilyen kirándulásban az a szép, hogy mindig jön valami meglepetés, valami szokatlan. Itt mindenre számítottam, csak szőlőültetvényekre nem. A boros gazdák versenyeznek, kinek jobb a bora.  Beültünk egy tavernába. Ajánlották: A jobb szomszédunk bora könnyebb, a szemben lévőé szárazabb. Megkóstoltuk, mondhatom, mindkettő kifogástalan volt.

 

Szállást Wachauban a Grüner Baum panzióban találtunk. Pár kilométert kellett megtennünk Kremsig. Az óváros öreg házait szépen rendben tartják, de idegenforgalmi szempontból nem sok érdekességet találtunk.    

A Duna most már széles tóvá duzzadt. Talán az ötödik erőmű kínozza szegény folyót. A part megemelve, kikövezve. Vízi madarak nincsenek. Nemhogy gémet, kócsagot, bakcsót nem láttunk, de még sirályok sem repkedtek a víz felett. Hattyúkkal többször találkoztunk, de tudjuk, hogy ezek invazív állatok. 

 

 

Tovább kerekezünk. Az út változatlanul kiváló minőségű, jól kitáblázott, s talán azért van bennünk egy csepp fanyalgás, mert eddig a táj oly mértékben elkényeztetett a szépségével, hogy az út végére telhetetlenekké váltunk. Az eddigi szép környezetben fekvő szállások helyett Tullnban a város szélén, bevásárló központok közelében levő Tullnfeld Hotelben töltöttük az éjszakát. A frissen épült, modern, igényesen  berendezett szobák, a külön garázs a hozzánk hasonló utazóknak ideális. Eddig is a szállásfoglalásoknál mindig jeleztem, hogy éjszakára a bringákat zárt helyen szeretném tárolni. Az óhajomat mindenütt teljesítették. Számunkra érdemes volt, ahol lehetett, reggelit is rendelni. Gazdag, svédasztalos rendszerben többféle felvágott, sajt, paprika, paradicsom, "hörcsög kaja," üdítők, gyümölcsök, joghurtok voltak kitéve , úgyhogy délutánig nem voltunk éhesek.

 

Eljött az utolsó nap. Viszonylag korán indultunk, mert legkésőbb 4 órára a főpályaudvarra kellett érnünk. Nagyon szépen karbantartott pihenő övezet van Bécs határában. Ami nem igazán tetszett, a felépült, vagy frissen épülő felhőkarcolók. Minek? Van elég New Yorkban, Hongkongban, Dubajban. De nincs császárvárosuk! Ez nem elég?

A bécsi kerékpárutak kiválóak. Nem egy sárga csík választja el az autóforgalomtól, hanem külön megépített, zöldre, kékre festett biztonságos pálya külön jelzőlámpákkal. Eddigi aggályunk alaptalan volt, mert mint kés a vajban, úgy vágtunk át a városon. Bő két órával az indulás előtt ott csücsültünk a pályaudvaron. A kijelzők kb. fél órával az indulás előtt nem csak a vágányt mutatták, hanem hogy a peron melyik részére várható a kerékpárszállító vagon.

Összességében a kirándulás fantasztikus volt. Ha azt mondanák, hogy holnap induljunk újra, nem kellene kétszer mondani. Bár a megtett 380 km soknak tűnik, de minden adott volt ahhoz, hogy felhőtlenül, probléma mentesen teljesítsük a napi kb. 60 kilométert. Mindnyájatoknak őszinte szívvel ajánlom!